Minden poénkodás és irónia ellenére rengeteg olyan inger ért az elmúlt hetekben, ami elgondolkodtatott.
Nem, nem egy poszt fogja megoldani a magyar egészségügy problémáit. Magára a problémára sem biztos, hogy rávilágít. Mégis, leírom, ami a fejemben jár, leírom, mert le kell írnom, mert feszít, ott legbelül, leírom, mert ehhez értek.
Előre bocsátom, nem akarok senkit sem megbántani, mindenki, akivel kapcsolatba kerültem, saját lehetőségeihez képest mindent megtett. Nem kritika, csak vélemény. Az pedig szabad.
Adva vagyok én, 36 éves nőbeteg, idegi eredetű izomsorvadással, bizonytalan alap-diagnózissal és mostanra egész vaskos kis dossziéval, tele az aktuális vizsgálatok eredményeivel. Mondhatnám, hogy nehéz eset, egyedi szoc. probléma. Mondhatnám, ha ezt látnám. De nem ezt látom. Nagyon nem.
Sokszor az az érzésem, hogy bármily fejlett is az orvostudomány, sokszor, túl sokszor csak tippelni tudnak diagnosztizálás helyett. Ha nem egyértelmű a baj, mondjuk levágta egy láncfűrész a kedves paciens karját, hanem valami rejtett baj van, akkor túl sok a lehetőség.
Mintha minél többet látunk, annál kevesebbet tudnánk.
Ez persze nem is annyira meglepő.
Az emberi test az egyik legcsodálatosabb és egyben legkomplexebb rendszer, amit csak el tudok képzelni. Hála a fejlett technológiának ismerjük a felépítését, sejtekre lebontva láthatjuk a működését – de vajon mennyire értjük a lényegét? Van egy optimális állapot, az egészséges ember, de hány hatás és kölcsönhatás éri a testünket minden nap, minden percben? Hányszor nyúlunk bele akarva-akaratlanul a jól kitalált rendszerbe? Hú de okosnak hisszük magunkat, miközben jöhet egy bacilus vagy vírus, aminek nem hogy agya, de idegrendszere sincs, és simán meg is ölhet akár.
Rendszer, aminek a működését nem feltétlenül látjuk át, csak azt érezzük kristálytisztán, hogy baj van. És ez igaz magára az egészségügyre is.
Sok mindent lehet a pénzhiányra fogni, egyszerű magyarázat. Mégsem indokol mindent. Hogy nincs gyógyszer, nincs eszköz, nincs ember, vagy aki van, az a folytonos tizenkétórázástól kimerült, ezek vitathatatlan tények, de nem magyaráznak mindent.
Végig volt egy nagyon furcsa érzésem. Mégpedig az, hogy amit a kórház csinál, az egész egyszerűen nem hatékony. Visítozik bennem a projektmanager, azt visítja, hogy ugyanennyi erőforrás felhasználásával, okosabb szervezéssel sokkal de sokkal többet ki lehetne hozni a dolgokból. Konkrét példa: a doki kontrasztanyagos MR-t rendel, kontrasztanyagot elfelejtik beadni. Lehet újra csinálni a nem olcsó vizsgálatot. Miért? Mert aki elfelejtette beadni, valószínűleg túlterhelt, sietne, kapkod. A paciens stresszes, szabadulna, kiszolgáltatott helyzetben van, vagy legalábbis abban érzi magát. Ki a hibás? Könnyű ráverni a balhét az MR-es dolgozóra. Túl könnyű.
Szervezetlenség, kapkodás, stressz. Mintha ezek lennének a kulcsszavak.
A beteg, tudva azt, hogy beteg, eleve nincs a legnyugodtabb állapotban. Még ha a körülmények kényelmesek lennének, akkor is szokatlan környezetben lenne. De nem azok. Az ágyak kényelmetlenek. Néha már azon gondolkodtam, direkt matracgödrösítőket alkalmaznak, de valószínűleg csak túl rég vannak használatban az ágyak. Márpedig az alvás minősége mindennek az alapja. Egy két éjszakát akárhol... de a kialvatlanság önmagában is ront a legfittebb ember állapotán is, hát még a betegén. Kényelmetlen körülmények között a diagnózis is nehezebb. Nehéz reprodukálni a "normális" élethelyzetét a paciensnek. Persze tudom, nem lehet otthon EEG vizsgálatot csinálni, de kicsit otthonosabb kórházi körülmények sokat számítanának. És ez sem csak pénzkérdés...
Kérdés, hogy kinek van ilyenekre energiája? A nővéreknek, akik örülnek, ha a legfontosabb feladatokra jut energiájuk? Igazából még így is kalapot le előttük, nem tudom, hogy bírják. Még hálapénzzel együtt is hugyért-szarért mosni ki akár szó szerint hugyból-szarból másokat, hát... én képtelen lennék rá, ezt tudom. Elhivatottság? Talán. Pár mosoly, ami tán reményt ad.
Nemrég hallottam egy előadást. Az élesztőről szólt, arról, hogy stressz, baj esetén a molekulák összefognak - és ugyan így viselkednek az emberek is. Legalább mi tartsunk össze.
Ezt tapasztaltam a kórházban is. Kevés a nővér? A benn fekvő, amúgy nővér besegít. Kevés a takarító? A látogató sepreget. Szar a kaja? Megosztjuk a hazait. (Amúgy mikor adsz a saját ételedből olyannak, akit pár napja ismersz? Nem jellemző.) Mintha beindulna valami önszervező rendszer. Mintha beindulna valami öngyógyító mechanizmus.
Az emberek szintjén biztos, hogy ez a legnagyobb gyógyító erő. Várunk, hátha a kórházi kezelés dacára is meggyógyul a beteg...
Hogy az egészségügy szintjén szabad-e erre a folyamatra építeni, hát, ezt nem tudom. De ez zajlik mostanában, úgy érzem.
Csak kicsit aggaszt, hogy a kísérlet az én bőrömre megy.