Mint egy nyaralás utolsó órái, így éreztem ma magam (érzem még most is).
Megnéztem mindent, ami reálisan belefért? Ide még visszamegyek, elköszönni, majd még jövök, gondolom magamban, de persze úgyse megyek. Kivéve Velence, onnan jöttem úgy el, hogy szép-szép de sok a lépcső, ide nem jövök többé. Na ott voltam újra. A tervezési képességemről ennyi tán elég is.
Sírni csak egyszer sírtam, gyerekként. Mit sírtam, zokogtam, hogy nem akarok hazamenni. De később is mindig ez a gondolat járt a fejemben. Busz a reptérre menet, nem lehetne most inkább leszállni és itt maradni? Mondjuk úgy örökre, vagy amíg meg nem unom. Persze épeszű ember viszonylag ritkán marad ott egy nyaralás helyszínén, ennyiből ezek szerint normális vagyok. És persze tudom, jön majd új kaland, és ami volt, az szép emlék marad, mégis, valami nehezen megfogalmazható érzés, tán melankólia? Most még jó, még ki kell élvezni, de már tudom, elkerülhetetlen rossz közeleg. Ismerős, ugye?
Most még jó, még ki kell élvezni, de már tudom, elkerülhetetlen rossz közeleg. Napi 3x1 fájdalomcsillapító csodákat tesz, picit vattaszerű ködbe vonja a világot, tompít mindent, ami fáj, mondjuk 3x6 órán át kb.
A többit kibírom.
Fél lábon is, én főleg, naná.
A kedd reggel még messze van.
A kedd reggel túl közel van.
A félelmem irracionális, tudom. Rutinbeavatkozás.
És altattak engem már úgy igazánnagyon, tizensok órás műtétre is, akkor se volt semmi baj.
De annyi rémtörténetet hallani felcserélt gyógyszerekről meg nem is tudom mikről, és a statisztikailag kis valószínűségű események megvalósulásában nagy tehetségem volt mindig is, és eme képességem nem a lottó ötös megnyerésében nyilvánult meg.
Van az altatásban, még az éber altatásba is valami misztikus.
Érdekes, mennyit küzdünk azért, hogy kiszabaduljunk a valóságból. A tudatmódosítás iránti igény egyidős a tudattal. Persze nem egyforma mindenkinél, van, aki minden körülmények között ragaszkodik a kontrollhoz, de ők vannak kevesebben. A többség igényli a mámort.
De csak addig jó, amíg az ember maga irányít. Kontrollvesztés, még ha bele is egyezem… ez számvetésre késztet. Mert bármi megtörténhet.
Igen, tudom, az első sarkon a fejemre eshet egy virágcserép, nem lehet állandó félelemben élni. Vagy lehet, de nem érdemes.
A legrosszabbtól nem is félek.
Egyrészt remélem, nem fognak annyira elaltatni, hogy ne ébredjek fel, másrészt az messze nem a lehető legrosszabb forgatókönyv. Előbb utóbb be fog következni, hogy most vagy 30 év múlva, az adminisztratív részletkérdés. Amit eddig akartam, elértem, új vágyak még nem látszanak lelkem ultrahangfelvételén.
De hogy mennyi macera vár rám kedden, mennyire leszek nehéz eset, mert az szoktam lenni, és utána mennyire fog még jobban fájni, azt nem tudom. Ettől félek, nagyon.
De zárnám is ki a tudatomból, hárítanám.
Most még jó, ma még hadd legyen jó. (Meg holnap is.)
Mint egy nyaralás utolsó órái, így éreztem ma magam.
A napfény meg a strand feeling megvolt hozzá.
Meg egy kis melankólia.