Te is tartasz csontvázakat a szekrényedben? Mondjuk ott a bal felső polcon, a régi kalapdoboz mellett, egy elfelejtett karácsonyi ajándék mögött, amit megvettél szeptemberben és persze decemberben eszedbe se jutott, hogy oda is add?
Biztos tartasz. Mind tartunk.
Helyes kis csontvázak. A gerincük hazugságból áll, a fejük pedig meggondolatlanságból. Láb, igen, az se árt nekik, lelkifurdalásból van, mert a miatt néha lépnek is azért. De többnyire ülnek, és csak malmoznak a halogatásból készült kezükkel. Ejj, ráérünk még, mondogatják. Mert a szájuk az nagy, használják is, főleg suttogásra, hajnalban, amikor az álommanó épp sztrájkol. Összehordanak sok butaságot. És zabálnak, híznak, az életerődet eszik, gyomrot növesztenek maguknak, és ha már van gyomor, termelnek benne gyomorgörcsöt is. Ezt persze megosztják a gazdájukkal is, elvégre nem lehet csak elvenni, adni is kell, ezt ők is jól tudják, hát ezt adják.
Vannak dolgok, amiket nem jól tűrnek. Az öröm, pláne a boldogság, a szeretet meg az őszinteség nem a kedvencük, akkor elbújnak kicsit mélyebbre, fejükre húzzák a kalapdobozt. De többnyire csak pihennek. Tudják, hogy jön majd, ami csinosabb ruhát ad rájuk, mint holmi kalapdoboz.
Más emberek butasága, önzése, meg a sajátunk, fáradtságok és félelmek, elfojtott szorongások és tudatosan gerjesztett konfliktusok, minden szenny a médiában és rosszindulatú cikkek az indexen szépen felöltöztetik, és eljön a pillanat, amikor a csontváz úgy érzi, készen áll, és kiugrik a szekrényből egyenesen a nyakadba és csak annyit mond gyilkos mosollyal:
Ugye már vártál rám?