Most hirtelen csend lett. Valami brutális csend. Mintha hirtelen hallgatott volna el mindenki, mintha hirtelen fordult volna be mindenki. Este van. Még nem nagyon, de már eléggé.
Hogy kinek mivel telt a hétvége, az magánügy. De a jogosultak 61%-a csak elment szavazni. Hogy kire, az szintén magánügy. De mindenki gondolt valamit, mindenki remélt valamit. Engem érdekelne, komolyan érdekelne azok mit gondoltak, akik nem mentek el? Kis része gondolom valóban nem tudott elmenni. A maradék… nem akart a kisebb rosszra szavazni? Leszarom tablettát szed? (Hol árulnak ily hatékonyat?) Jobb dolga volt?
Mindenki remélt valamit, aki elment, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy sokan csalódottak. Sikerült egy olyan helyzetet létrehozni, amiben senki sem lehet teljesen elégedett. Mert nem jutott be, aki… mert sokkal kevesebb mandátum jut, bár többen szavaztak… mert a kétharmad se tuti….
Reggel, napközben még tartott a lendület. Vagy valami. Volt egy nap, amikor lehetett, vagy lehetett volna csinálni valamit. Lépni. Volt egy este, amikor lehetett várni, remélni, örülni, bánatot italba fojtani. Akármi. Volt egy reggel, egy másnap. Másnapos, vagy nem annyira, magánügy ez is. De még a rosszullét is – valami.
Mostanra csak csend van. Valami brutális csend. Néma szembenézés, magunkkal, hogy megtettünk-e mindent, amit lehetett, amit kell. Már elfogyott a lendület, a szavazatfeldolgozásfigyelő, meg a hétfőtúlélő is. Este van. Egyre inkább.
És marad.
Minden.
Ugyanúgy.