Fájdalom.
Sokáig azt hittem, a fizikai fájdalom a létező legrosszabb dolog a világon. Talán mert a fizikai fájdalom volt a legrosszabb dolog a világon, amit tapasztaltam. Gyerekként legalábbis. Nem vertek vagy ilyesmi, nem kell rosszra gondolni. „Csak” gyógytornának nevezett fájdalmas procedúrák, az egyetlen ember, akit sokáig tiszta szívemből gyűlöltem, egy gyógytornász, aki csak azért is úgy kinyújtotta a beszűkült lábam, hogy mindkét térdem begyulladt, meg később a tizensok órás gerincműtét utáni fájdalom, soha nem fogom elfelejteni, de – túléltem. Elmúlt.
Aztán rájöttem, a lelki fájdalom legalább ilyen rossz. Ha az ember szívét törik össze, na meg az álmait, az is pokol tud lenni, és arra is nehéz megfelelő fájdalomcsillapítót találni, pár tízezer éves probléma ez is. És történtek olyan dolgok, amiket elfelejteni szintén soha nem fogok, de – túléltem. Elmúlt.
Az elmúlt bő egy évben eléggé átértékeltem a fájdalomhoz fűződő viszonyomat. Nem léptem be szado-mazo klubba, ott még nem tartok, de sok mindent máshogy látok. Voltak pillanatok, kórházban, amikor szinte már örültem annak, hogy valamim épp fáj, mert akkor épp úgy gondoltam, legalább jelzik, hogy még élek, ébren vagyok és érzékelek. Ezek nyilván szélsőséges lelkiállapotok, de voltak. És volt, hogy a könnyen folyt röhögéstől, miközben fájt fejem-karom, és a jó meg a rossz olyan esetleges fogalmaknak tűntek csupán. És még gondoltam is rá, hogy el kéne olvasni Nietzcshe-től a Túl jón és rosszon-t, csak nem jutottam odáig. De szinte már beletörődtem, hogy oké, akkor nekem kb hathetente fejgörcsöm van, oka ismeretlen, evvel kell akkor együtt élni, túlélem. Elmúlik.
Aztán volt a fogfájásos korszak, ami rosszabb volt, mert nem múlt el magától, az idő nem segített, de a szájsebészeti klinika igen.
És eltelt a hatodik hét, meg a hetedik, meg a nyolcadik is, sőt, már a kilencedik is.
És az életem nem lett egyszerűbb, se a problémáim kisebbek, a hülye emberek továbbra is hülyék, az önzőek önzők, a betegek meg betegek. Nem történtek az átlagosnál nagyobb csodák, de történt sok jó. És igyekeztem, igyekszem, hogy a jóra koncentráljak, jót várjak a… sorstól, másoktól, magamtól? És az elmúlt pár hét összességében jó is volt.
És örültem a kis honlapocskámnak, ami annyira nem nagy szó, tudom, de én örülök neki.
Közben olvastam 19 hónapos csontvelő daganatos kisfiúról aki talán megmenthető, meg 31 éves agydaganatosról, akiről az orvosok lemondtak, és ezzel tisztában is van.
És igyekszem kizárni a rosszat, igyekszem nem nézni híreket és bulvárt, kizárhatok sok mindent, de ezek ismerősökön keresztül jött infók, és az ismerőseim nem is akarom kizárni. Boldogok a tudatlanok, de az elefántcsonttornyok meg kurva unalmasak.
Aztán ma délután, tudom, kettős fronthatás, meg támadnak a hónyulak megint, de fájni kezdett a karom, a csont, meg az álkapcsom. Nem vészesen, de a hetek óta jó után feltűnően.
És belém hasított valami, ami a fájdalomnál ezerszer rosszabb érzés.
Félelem.
Félelem a fájdalomtól. Hogy jajjj, neeee.
És akkor rájöttem.
Ez a létező legrosszabb dolog. Ha nem mersz moccanni se, mert félsz, hogy melyik másodpercben hasít beléd a fájdalom. Ha nem mersz kockáztatni, mert félsz, hogy pofára esel. Ez az, ami megbénít.
Tudatában lenni, hogy megtörténhet bármi rossz, rosszabb, mint amit el tudunk képzelni, tudatában lenni, hogy van szenvedés – mégse gondolni rá, mégse félni tőle… ehhez nem tudom, mi kell. Hit? Naivitás? Erő? Legyőzni legyőzhetetlen dolgokat? Legyőzni – önmagunkat?
Laza kérdések és egy adag spanyolviasz így csütörtök délutánra:-)