A nő: veszélyes.
A szerelmes nő: még veszélyesebb.
Az intelligens szerelmes nő: a lehető legveszélyesebb. Rosszabb, mint az összes intelligens szervezet, az FBI meg a neoludditák együtt. Bármire képes, hogy megmentse a halálos beteg szerelmét, vagy legalább azt, ami megmenthető belőle, a tudatát. Például utolsó, kétségbeesett próbálkozásként feltölti a mesterséges intelligencia rendszerbe, amit közösen fejlesztettek.
Aztán pár évvel és tizenmillió dollárral később ül a hipermodern szobájában, a romantikusan megterített asztal mellett, gyertyafényes vacsoránál, egy tányérral az asztalon, egyedül issza a borát és csak néz szomorúan egy hatalmas monitort, a valaha szeretett ember digitális klónját.
Ez volt az a jelenet, aminél a moziban ülve konkrétan futkosott a hideg a hátamon.
A Transzcendens című film, hollywoodi, kétórás film lévén nem fog választ adni alap és végső kérdésekre, nem is vártam tőle, forgatókönyvileg és technikailag is tartalmaz elég nagy bukfenceket, de egy vitathatatlan előnye van: tovább gondolásra késztet. Mert olyan kérdéseket feszeget, amelyek nagyon is valósak.
Mi az emberi tudat? Átültethető-e a nullák és egyesek tiszta és logikus világába?
Szeretni valakit, miközben gyűlöljük, amit csinál – ez leprogramozhatatlan, mégis az emberi elme képes rá.
Le lehet csak az elektromos aktivitást másolni, amit az agy produkál, ami mérhető, anélkül, hogy a működési mechanizmusát, a lényegét értenénk? Marhaság, mondanám, de alig pár hónapja csináltak nekem EEG vizsgálatot, és nem engem néztek, a kijelzőt figyelték, úgy szóltak rám, ne mosolyogjak, mert látszik az eredményen. Akkor is nehezen ment ez a fejembe, és most is felveti a kérdést: ha egy lepukkant kórház lepukkant gépe látja ezt csak az elektromos jelekből, akkor mit lát a valóban csúcstechnika? Mennyire vagyunk attól, hogy egy őrült vagy csak ambiciózus tudós valóban megpróbáljon tudatot másolni? Ctrl+C me, Ctrl+V me.
Vonzó alternatíva lenne, valóban néha számomra is vonzó lenne, megszabadulni a fizikai korlátoktól, a test börtönéből. Online lenni jelen, egyszerre mindenhol, mindent látni, minden adathoz hozzáférni. Istent játszani? Kicsit igen.
Mégis, bár az internetből élek, néha most is az az érzésem, hogy túlságosan az interneten élek már így is. Nem csak én, sokan vagyunk így, kórtünet. Húsz éve még nem volt a mindennapjaink része, mégis éltünk, sőt, jól elvoltunk. Voltak barátságok, voltak beszélgetések. Most a több mint háromszáz ismerősből talán harminc az, aki tényleg figyel is, de akik a barátaim, vagy akiket a barátaimnak hiszek, azok közül hányan lennének akkor is jelen, ha nem lenne net, ha nem lenne a könnyű út? Három talán? Nem panasz, félek sokaknál hasonló az arány, de ez nem jó, nagyon nem jó.
Idővel persze rendeződnének a dolgok, de ha bekövetkezne, ami a film eleje és vége, és nem lenne internet, vajon mit próbálnánk előbb helyrehozni: az emberi kapcsolataink vagy a megszokott technikát? Inkább nem is tippelek.
Persze a szándék jó, az internet, a kommunikáció jó, a filmben is segíteni akarnak. A vak lát, a béna jár, a nanotechnológia király, a cél nemes. A világot akarták jobbá tenni, megváltani. A végeredmény mégis – káosz,. Közhely, de… a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Néha félek, én is útburkoló munkás vagyok csupán.
Vagy csak nő.
Akit meg a bennem felmerülő kérdéseken túl a film is érdekel, az menjen el a moziig. Szerintem érdemes:)