Az élet nem szent. Nem ér meg mindent, nincs olyan, hogy bármi áron. Minek életben tartani a haldoklót? Hogy megéljen még egy napot, hogy lásson még egy hajnalt és lásson még egy éjszakát? Hisz úgysem látja már. Hogy tudjuk, milyen jók és rendesek vagyunk, amiért ápoljuk és vele vagyunk? Hogy legyen még időnk elmondani mindent, amit nem mondtunk el annyi év alatt? Hisz úgysem érdekli már. És mindig azt hisszük, a ma az nem az utolsó nap, majd holnap, igen, majd holnap megmondjuk, hogy szeretjük és elbúcsúzunk. Igen, majd ha a holnap eljön. De a holnap helyett csak egy újabb ma jön és a búcsú mindig elmarad.
Minek életben tartani a haldoklót? Hogy végignézzük, ahogy a megőrült sejtek szép lassan felfalják a valaha volt embert, ahogy a fájdalom és a morphium váltakozása megtöri azt, amit akaratnak és méltóságnak nevezünk, és a helyén nem marad szinte semmi?
Mi értelme ennek? Minek hazudni? Miért kell reményt adni ott, ahol már nincs remény?
Rák, csontáttét, sugárkezelés. A kezelés hat hét múlva fejti ki a hatását és a fájdalom csökkenni fog - mondta az orvos. Ez így volt igaz. Eltelt a hat hét és addigra tényleg elmúlt minden fájdalom. A halottak már nem éreznek fájdalmat.
Azt hiszem, soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy a nagymamám életének utolsó pár hete hazugságban telt. Hogy tisztább perceiben azt számolgatta, hány nap van még hátra az orvos által ígért hat hétből, amikor végre csökkenni fog a pokoli fájdalom, és addig is, hány perc van még hátra a következő adag fájdalomcsillapítóig, amikor végre csökkenni fog a pokoli fájdalom.
Naponta kétszer, háromszor mentem be a szobájába avval a szent elhatározással, hogy nem játszom tovább ezt a szánalmas komédiát, megmondom az igazat, hogy ennyi volt és nincs tovább a játszma elveszett és nem lesz már hosszabbítás.
És naponta kétszer, háromszor jöttem ki a szobájából avval a megalázó tudattal, hogy gyáva vagyok, nem merem a szemébe mondani az igazságot, mert félek attól, hogy belehal. Mert félek attól, hogy bele akar halni, de egyedül már öngyilkos sem tudna lenni, segíteni kellene neki. és nekem, a rossz hír hozójának kellene segíteni. Gyáva voltam, és nem mertem ezt a felelősséget bevállalni.
És volt valami fájdalmasan abszurd abban, ahogy én, az addig mindig segítségre szoruló, mozgássérült az akkor vadonatúj elektromos kocsim adta önállóságommal segítettem azt, aki addig engem segített.
És volt valami fájdalmasan abszurd abban, ahogy bevittem neki a pár falatnyi vacsorát és aztán kivittem a fürdőszobába a tálat, amibe hányt. Törlesztés volt ez talán, vagy nem is tudom. Valami hálaféle tükröződött a szemében, aztán már csak a fájdalom.
Néha az volt az érzésem, hogy tudta az igazat. Hogy tudta, hogy vége, hogy nincs már tovább.
Az utolsó nap még alá akart írni egy meghatalmazást, a bank felé, de kiesett a kezéből a toll.
én nem voltam otthon. Nem láttam ezt. és azt se láttam, ahogy a mentő elvitte végül.
Még egy évvel ezután is, ha azt kérdeztük a kutyától, hogy hol a nagyi, odament az előszobaajtóhoz és leült. Véletlen ez, vagy tényleg emlékezett?
Ezt sem tudom.
Lehet, hogy sírnom kellett volna, amikor telefonáltak este a kórházból, hogy meghalt.
De nem tudtam és nem is akartam sírni, mert megkönnyebbülést éreztem és örömöt, amiért véget ért a szenvedés. Mert az élet nem szent. Nem ér meg mindent, nincs olyan, hogy bármi áron.