Barcelona

A kezdés, igen, az első mondat a legnehezebb. Hogy tudni lehessen, miről is szól a történet, legyen tömör és lényegre törő, és mégis adjon módot a későbbi meglepő fordulatra, vagy bármire, ami leköti az olvasó figyelmét - odaláncolja a papírhoz vagy a képernyőhöz, minden csili-vili és effekt nélkül, pusztán a szavak erejével.

Kezdhetnénk mondjuk úgy, hogy: a lány ült a repülőgépen, hallgatta a kapitányt, és azon gondolkozott, hogy vajon részeg, teljesen be van állva, beszédhibás - vagy szimplán a mikrofon torzítja érthetetlenné a szavait. Ekkor persze rögtön számtalan kérdés merül fel. Ki a lány, honnan repül és hová, valóban baj volt a kapitánnyal, esetleg a terroristák keze van a dologban - bár az a szál manapság kissé unalmas, lejáratott. Szóval, más kezdet kéne.

Mondjuk: a lány ült a tetőteraszon, nézte a korláton át a napfényes Barcelonát, és egy pillanatra úgy érezte, az egész világ a lábai előtt hever. Ez így rögtön tisztább kép - a helyszín tiszta, csak kissé kevés az akció és sok a romantikus felhang.

Tegyünk még egy kísérletet. A lány ült a buszmegállóban, fogalma sem volt, hogy fog hazajutni, hisz az utolsó busz már elment - így a buszmegállóban való ücsörgés kissé értelmetlen cselekedetnek tűnt. Rendben, a romantika kiiktatva, de sajnos átvette a helyét valami hülye egzisztencialista filozofikus mellékzönge, a cselekedetek értelmetlensége, meg hasonló maszlagok.

Sajnos, azt hiszem, nem megy nekem ez az epika.

Persze ki mondta, hogy nem lehet más a műfaj? Valami nem meghatározott, forgatókönyv vagy színdarab szerű, ahol az első oldalán szépen felsorolják a szereplőket, az időt és a helyszínt, így oldva meg a bemutatás kérdését. Hát rendben, legyen.

A helyszín Budapest-Barcelona-Budapest, az időpont 2004 augusztusa, a szereplők egy turistaút résztvevői, különös tekintettel egy darab tolókocsis lányra. Na igen, ha valaki figyelmesen olvasott, feltűnhetett, hogy szegény kezdőmondat-beli lány mindhárom verzióban stabilan ült - szó sem volt állásról vagy holmi meggondolatlan jövés-menésről. Hát kérem, ez a magyarázat. Sőt, talán még az is kikövetkeztethető, hogy ezen bevezető sorok szerzője és a lány ugyanaz a személy - és mivel még nem skizofrén, talán át is tér az egyes szám első személyre.

Barcelona szép város. Sőt, tetszik. Vasárnap délben, amíg a szállóból a reptérre buszoztunk az utazási iroda egyik munkatársával beszélgettem, és kicsúszott a számon, hogy: nem lehetne mondjuk itt maradni? Ez persze akkor és ott csak egy poénnak szánt mondat volt, épeszű ember viszonylag ritkán marad ott egy négynapos nyaralás helyszínén - ahogy a közértbe is ritkán ugrik le úgy egy doboz cigiért, hogy aztán 10 év múlva téved legközelebb haza. Tehát én sem maradtam - úgy látszik, legalább ebből a szempontból épeszűnek vagyok mondható.

Ezzel együtt utána az egész hazautat szolid mozizással töltöttem, visszapörgettem az elmúlt négy nap eseményeit, próbáltam kisakkozni, hogy vajon mi fogott meg ennyire ebben a városban. (Meg persze a mozizás elterelte a figyelmemet arról a kérdésről, hogy a repülőgép pilótája részeg, be van állva, beszédhibás, vagy csak a mikrofon torzít.)

Képek.

Ferihegyen nem volt semmi gond a felszállással, a gép (iszonyatosan rózsaszín és lila, félreismerhetetlenül Wizzairos design) a cső végéhez parkol, szolíd emelkedőn és nulla lépcsőn át érhető el - ez tolókocsival viszonylag ideális megoldás. Geronna repterén azonban rögtön leszállás után feltűnt egy már közel sem olyan ideálisnak mondható lépcső, és a fejemben pedig elkezdtek kattogni a kis fogaskerekek: kezdődik megint, a szokásos cécó, hogy is legyen, ki mit segít, nesze neked Nyugat-európa, nesze neked akadálymentesség. A lassan növekvő gyomorgörcsöt szerencsére eloszlatta egy furcsa szerkezet ami lassan a gép másik ajtajához gurult. Egy tervezőmérnök minden bizonnyal összekeverte egy kisbusz és egy lift vázlatait, így született a jármű, amit aztán amolyan mindent bele alapon Vészhelyzetbe illő tolókocsi arzenállal rendeztek be (minimalista stílus, majd javaslom valami design újságba a bemutatását.) A személyzet egy darab sárga mellényes emberke, oldalán az elmaradhatatlan adó-vevő, persze tudja a dolgát, beparkol a gép mellé, tolja a kocsit, ki tudja hanyadszor, neki rutin az, ami nekem szokatlan, furcsa érzés. Aztán a beszállás után persze ki is szállunk - ott ülök a reptér fotocellás ajtaja előtt, és csak remélem, hogy az a női alak aki átsejlik az ajtón, valóban az utazási iroda munkatársa, merthogy a csoportot ugyebár időközben réges rég szem elől tévesztettem.

Ülök a menetrend szerinti buszon, a tolókocsik és babakocsik számára kijelölt helyen. Van egy gomb, azt kell megnyomni, ha le akar szállni az ember disabled lánya - ekkor világítani kezd egy felirat. Disabled ramp requested. Persze a gombot az után nyomtuk meg, hogy a busz már megállt - először utaztunk rajta, fogalmunk sem volt, hogy hol a megálló. Ülök, már az ajtó felé fordulva, leszállásra készen, és egyszer csak csukódik az ajtó az orrom előtt. A társaság egyetlen, spanyolul jól beszélő tagja persze már leszállt, egy pillanatra megint elönt a pánik. Aztán látom, aztán látom ahogy lassan bújik elő a rámpa az ajtó alól. Nem tudtam, hogy csak csukott ajtónál engedhető ki.

A Rambla. Sétállóutca, Váci utca stílusban, picit több pálmafával. Ülök egy kajáldában, előttem valami saláta, és jön a pincér. Kértem egy Sangriát - kaptam egy literes korsóval. Eszembe jut a vicc a Titanicról: „én kértem jeget, de ez azért mégis túlzás”.

Este tíz óra elmúlt, még mindig meleg van, a hőmérő szerint 32 fok. Furcsa, nem tűnik annyinak, talán a szellő miatt. Nyüzsgés, tömeg, mintha délutáni csúcsforgalom lenne - csak épp a Pesten megszokott idegeskedés és tülekedés nélkül, pozitív előjellel.

Városnézés, turistabusszal. Kanyargunk egyik utcából a másikba, az idegenvezető mondja és mondja és mondja, Matáv tudakozó plusz-t megszégyenítő alapossággal az információkat. Én meg csak nézek és nem hiszem el, hogy ilyen szép tájak valóban léteznek, nem csak a Photoshopban rakhatóak össze így a részletek. Az ég kékje igazi és nem csak egy jól kiválasztott RGB kód.

Sagrada Familia. Persze elolvastam én is előre a leírást, hogy 170 méter magas meg hú de nagy és monumentális és gyönyörű lesz, majd, egyszer, talán, ha befejezik, jelenlegi tervek szerint 2025 magasságában. Vicces kicsit, hogy a 21. század elején még építenek ilyen templomot, vicces, és mégis lenyűgöző.

Étterem, svédasztal. Kis rákocskák fekszenek a tányéromon és néznek rám bánatosan a szemükkel, amik a pici fejükhöz képest irreálisan nagynak tűnnek. Kicsit feltámad bennem valami állatvédő hozzáállás, ha már tisztított formában van a rák a salátámban, eszembe se jut az egész, ahogy a szelet rántotthúsról se a Babe jut eszembe.

Gaudí. Milan ház, az egyik általa tervezett épület, ami látogatható. Hét emeletes, már eleve lifttel tervezték. A tető gázos csak kicsit, lépcső-lépcső, lépcső. És mégsem zavar, a pici lépcsőtlen részről is belátni a várost. Mintha az egész világ a lábaim előtt heverne.

Este, a’28-as expo területén a zenélő szökőkutak. Azon kevés élmények egyike, amiket képtelenség szavakkal visszaadni, a fény és a hang összjátéka, negyed órányi harmónia. Aztán persze megfizettük a béke árát - elment az utolsó busz. Még láttuk, még integettünk is neki, de mindhiába. Nem állt meg. Ültünk negyed órát a buszmegállóban, valami Godot-i várakozásban, aztán fogtunk egy taxik.

Mont Serrat. Kolostor a hegy tetején. Szerpentin. Valóban, nagyon szerpentin. A kolostor híres zarándokhely, egy fekete Mária szobrot őriznek. A legenda szerint aki megérinti, annak teljesíti a kívánságát. Minden esetre trükkösen van megoldva a dolog. Egészen az utolsó néhány lépcsőfokig rámpa, emelő, minden. Látótávolságig simán eljutni. Utána viszont olyan szűk és meredek csigalépcső, hogy ott valaki vagy a saját lábán megy fel, vagy sehogy. Persze talán nem véletlen. Mivé lenne a legenda, ha egy felkelni is képtelen haldokló simán megérinthetné majd pofátlan módon fogná magát és meghalna?

Újra kanyarog velünk a busz. Az ablakon át a táj, mint egy terepasztal, a kis utacskákkal és a kis házacskákkal. Inkább bele se gondolok, hány száz méter mélység tátong alattuk. Mert még ha azt is érzem, hogy könnyű vagyok és repülni tudnék, valószínűleg az egész buszt csak nem tudnám megtartani, ha zuhannánk mégis.

Aztán mint minden jó ez az út is véget ér, csak picit vagyok szomorú, hazafelé a taxisofőrnek már nagy lelkesen mesélem, hogy honnan is jövünk és milyen szép volt, és bármilyen fáradt vagyok is, itthon első dolgom bekapcsolni a számítógépet és bedugni a kamerát és visszanézni a szememmel is, nem csak a belső mozival, amit rögzítettem.

Képek. Egy nyaralás képei.

A befejezés, az meg a másik dolog, ami mindig is nehezemre esett. Nincs tanulság, és nincs slusszpoén sem, nem derül ki a mese végén, hogy csak álom volt az egész, sorry, ha ez így unalmas, banális. Csak szimplán jó volt, és ennyi.