Óh, Bell, légy átkozott, amiért feltaláltad a telefont! Na, na állj! Nem lesz ez így jó. Már rímekben gondolkodom. Ráadásul rossz rímekben. Muszáj. Egyszerűen muszáj…
A lány gondterhelten meredt a listára a képernyőn. Nevek, címek, telefonszámok végtelennek tűnő sora táncolt a szeme előtt. Lassan, tétovázva nyúlt az egér felé aztán nagyon gyorsan vissza is húzta a kezét. Eltelt pár perc, mire sikerült megnyugodnia. Normálisan vett levegőt, a szíve sem készült kiugrani a bordái közül és az izzadságfolt is száradni kezdett a hóna alatt.
Elmehetnék dezodor-reklámnak. Tudod, kedvesem, van egy titkom. Ez amolyan női dolog.
Újra a listára nézett, de a név még mindig ugyanaz volt. Ott állt, feketén fehéren, megváltoztathatatlanul. Stimmelt a cím és stimmelt a telefonszám is.
Óh, Bell, légy átkozott… Ilyen pechem is csak nekem lehet.
A légkondicionáló halkan zúgott. Ez a zúgás máskor megnyugtatónak tűnt, de most ez is csak idegesítette. Az egész fülke nyomasztóvá vált, a falak mintha maguk alá akarták volna temetni.
A végén még klausztrofóbiás leszek. Na, egyre szebb.
A szomszédos fülkéből mocorgás hallatszott, majd egy barátságos arc jelent meg az ajtóban.
- Minden rendben van?
- Persze, persze, minden rendben.
- Jó, csak látszott a gépen, hogy nem telefonálsz. Azt hittem, elromlott valami.
- Nem, minden oké.
- Biztos? Olyan sápadt vagy.
- Nem, mondtam már, hogy minden rendben van.
- Jól van na, be ne kapj már! – avval az arc ahogy jött, el is tűnt.
Ez nem lehet igaz. Ezért fognak kirúgni. Nem. Ezt nem hiszem el.
A céget két évvel korábban alapították. Telefonos közvélemény-kutatással foglalkoztak és a legmodernebb technikai eszközöket használták. Ilyen eszköz volt a telefonközpont is. Tíz lány dolgozott a szobában, mindegyik a maga kis fülkéjében a maga kis telefonjával és a maga kis számítógépével. A munka nem volt nehéz. Csak rá kellett kattintani az egérrel a következő névre és a gép már hívta is a számot. A lányoknak csak beszélniük kellet – hisz az ő hangjuk mégiscsak kellemesebb, mint a számítógépé.
Mi van, ha kihagyom? Mi van, ha megpróbálom átugrani? Nem, nem megy. Óh, Istenem, miért nem tanultam soha programozni?
A gép minden hívást rögzített. Törölte azoknak a nevét, akik elzárkóztak a válaszadástól, és külön listában tárolta a sikeres beszélgetéseket, a foglalt számokat és a végtelen csöngésbe fulladó próbálkozásokat.
Nem. Nem megy. Képtelen vagyok rá. Nem tudok beszélni vele.
Egy év telt el a szakítás óta. Azt hitte, soha többé nem kell hallania a hangját. Egyre kevesebbet gondolt rá, lekötötte a munka. Általában hetente kaptak új kérdőívet. Kicsit gyakorolta a kérdéseket, aztán belevágott. Szeretett beszélgetni az emberekkel. Úgy gondolta, ha egy kicsit elcseveg velük, nem csak a fejükhöz vágja “mennyi a jövedelme?”, azok is szeretni fogják őt. Talán igaza is volt, mert ritkán volt része elutasításban.
Én Istenem, jó Istenem, most az egyszer segíts nekem…
Lassan, nagyon lassan mozdult a keze az egér irányába. Érezte, hogy nedves a tenyere, csúszott az ujja a gombon. Gigászi erőfeszítéssel nyomta meg. A jól ismert üzenet rögtön megjelent a képernyőn.
Nem. Nem lehet. Miért nem mondja, hogy nem létező szám? Miért?
A fiú eleinte kedves volt és aranyos. Csak azután kezdett furcsán viselkedni, hogy összeköltöztek. Lassan, szinte észrevétlenül tette a lányt a rabszolgájává. Utólag nehéz lenne megmondani, miért engedelmeskedett neki mindenben. Mintha elvarázsolta volna.
Csöng. Hány csöngést hagy a gép? Tizet? Vagy tizenötöt?
A barátai figyelmeztették, de ő nem figyelt rájuk. Nem volt hajlandó észrevenni, hogy az ideális kapcsolat pokollá vált.
Tíz. Kilenc. Nyolc. Istenem, segíts!
Nem emlékezett rá, hogy került kórházba. Az anyja azt mesélte, hogy egy éjszaka véresre verve ment, vagy inkább vánszorgott haza és az ajtóban elájult.
Hat. Öt.
Feljelentést nem tett. Úgy érezte, csak ahhoz van ereje, hogy elmenjen a városból, minél messzebb. A nagybátyja felajánlotta ezt az állást és ő örömmel el is fogadta. A rémálom, hogy a fiú megtalálja, egyre ritkábban zavarta.
Négy. Három. Fel fogja venni. Fel fogja ismerni a hangom. Meg fog találni. Újra fog kezdődni az egész. Nem! NEM!
- Halló!
A lány hátrafordult és bambán meredt a fülke ajtajában álló alakra. A toll kicsit remegett a kezében.
- Megijesztettelek? Bocs! Csak láttam, hogy nem telefonálsz és meg akartam kérdezni, hogy mit csinálsz – szabadkozott a látogató.
- Á, semmiség. Tudod, irogattam egy kicsit. Nem fontos. Csak egy novella.
(Megjelent: ELTE – TFK, Hiátus c. antológiában, 2001)