Sötét volt és csend.
A power gomb összeszedte minden erejét és lassan megmozdult. Néhány milliméteres volt csak ez a mozdulat, de elég ahhoz, hogy a számítógép lassan életre keljen. A képernyőn megjelenő sorok világítottak az éjszakában.
Award Modular BIOS v4.51PG, An Energy Star Ally
Copyright (C) 1984 – 97, Award Software, Inc.
5DTX – TC VER1.3 (19/9/97)
Award Plug and Play BIOS Extension v1.0A
Copyright (C) 1997, Award Software, Inc.
CMOS checksum error – defaults loaded
Press F1 to continue, DEL to enter SETUP
Az F1-es billentyű hirtelen rádöbbent, hogy ő az első az egyenlők között, és – funkcióbillentyű lévén – fontos funkciót kell ellátnia. Erősen koncentrált és kicsit megsüllyedt.
A Windows 98 betöltése folytatódott és látszólag rendben be is fejeződött.
A játékprogram – hisz így volt beállítva – elindult magától. A billentyűk azonban játék helyett vitatkoztak, hogy mire is használják frissen felfedezett mozgási képességüket. A játékprogram megunta a várakozást, és hogy elszórakoztassa magát, demózni kezdett.
Nyomasztóan szűk folyosó jelent meg a képernyőn. A vakolat omladozott, de a falakat horogkeresztes zászlók díszítették. A „játékos” óvatosan haladt előre. Befordult a folyosó végén és egy farkaskutyát pillantott meg. A kutyának nem volt ideje támadni. Az első lövés végzett vele.
A demo azonban – előfordul az ilyen – nem volt egy sikeres játék. Sorra tűntek fel az ellenséges katonák.
A „játékos” nem bírt a túlerővel. A muníciója is elfogyott. Meghalt.
A tűzharc során egy lövedék eltalálta a képernyőt. Az egyik katona vette észre a repedést. Rúgott néhányat az üvegbe, majd kibújt a lukon. Társai – voltak legalább harmincan – követték.
Furcsa világba kerültek. Egy szürke, egyszintes ház tetején toporogtak. Nézték a megszokott, szűk folyosót az üvegfal mögött. Nem akartak már visszamenni. Aztán sötét lett. Nem volt már hova visszamenni.
Leugrottak az épület tetejéről és arról beszélgettek, hogy az biztos valami titkos, katonai raktár. Nem volt rajta se ajtó, se ablak csak két keskeny rés - egy hosszabb és egy rövidebb – és néhány gomb. Meg is nyomták az egyiket, hátha csengő, hátha előkerül valaki aki megmondja, hova kerültek. De csak egy kerek tálca ugrott elő a falból és elsodorta az egyik katonát. A támadás váratlan volt. Egész életük a harcról szólt, hát most is a jól megszokott módszerhez folyamodtak. Lőttek.
Elektromos szikrák pattogtak a sötétben.
A kisfiú – nyolc éves volt és karácsonyra kapta a számítógépet – a lövöldözésre ébredt. Felkapcsolta a lámpát az ágy mellett. A számítógép füstölt és apró, állig felfegyverzett emberkék ugráltak körülötte. Hirtelen hagyták abba az ugrálást és rendezett sorokban indultak a hatalmas emberalak felé. Az ült nyugodtan, nem mozdult csak hatalmas, égszínkék szemeivel nézte, ahogy a pici emberkék megmásszák a játékhegyet az ágy mellett és körülveszik őt.
A katonák nem féltek tőle. Nem tiszteltek se istent, se embert – se ezt a két kategória közti lényt.
A kisfiú se félt. Ekkor már tudta, hogy kedvenc játékprogramja szereplőivel van dolga.
Szerette ezt a játékot. Az apja megmagyarázta neki, hogy mindig küzdeni kell a gonosz ellen. Az életben és a játékokban is. Akikre ő lő, azok a rosszak.
Ezek az emberkék azonban nem tűntek rossznak. Csak álltak körülötte és nézték.
A kisfiú mozdult először. Fel akarta emelni az egyik katonát, hogy jobban megnézze. Még nem ismerte a különbséget a játék és az igazi fegyver között.
Az első lövés nem is fájt nagyon. Mint a tetanusz, amit nyáron kapott. De, mint tudjuk, sok kicsi sokra megy.
A számítógép csodával határos módon nem gyulladt ki.
A katonák rúgtak még néhányat a húshegybe, de az nem mozdult. Leugráltak az ágyról és elindultak arra, amerre ebben a hatalmas és kegyetlen világban az ajtót sejtették. Az egyikük – maga sem tudta miért – leadott még egy búcsúlövést a villanykörtére. Jól célzott.
A szobában ismét sötét volt és csend.
A kisfiú reggel rosszkedvűen ébredt. Az álmát elmesélte az apjának, de az csak nevetett rajta. Nem értette, mitől fél a fia és azt sem értette, miért nem akar már játszani a kedvenc játékprogramjával.
A számítógép ott porosodott az asztalon. Nagyon unatkozott. Szeretett volna újra bekapcsolva lenni, tele élettel és energiával. Hát várt.
Várt és erőt gyűjtött.
(Megjelent: ELTE – TFK, Kazamata c. újságban, 2000)