Összeszorul a szívem, egész apróra és fáj. Érted. Dehogy érted, nem értesz te semmit. Csak nézel rám bánatosan azokkal a hatalmas, szép szemeiddel. Szeretnék segíteni neked, de nem tudok. Szeretnélek megsimogatni, de nem merek megmozdulni. Félek, hogy azt hinnéd, bántani akarlak. Szeretnélek elvinni, messze innen, hogy boldog legyél. De nem jönnél velem. Valakire vársz, és az a valaki nem én vagyok. Csak nézlek, és már nem tudom, kit sajnálok jobban, téged vagy magamat. Tehetetlen vagyok és dühös. Rád, az egész helyzetre és leginkább magamra, amiért észrevettelek. Már késő.
Késő van és tovább kell mennem. Megpróbálok másra gondolni, de újra meg újra eszembe jutsz. Csont és bőr vagy és csak nézel rám bánatosan azokkal a hatalmas, szép szemeiddel. Fekszel kikötve a kocsma ajtajában és várod a gazdádat. Jó neki, hogy ilyen kutyája van.
(Megjelent: ELTE -TFK, Csakazértis c. újságban, 1999)