Ég velünk

2014. június 7.

 

 

Felejthetetlen és tanulságos nap jó néhány ember számára.

Van valami a repülőgépek világában, ami sokunkat vonz.

 

Fém monstrumok, hogy is szállhatnának fel?

 

Á, nem lehet… 

De, lehet.

 

Repültem már párszor, tudom, milyen érzés, ez most mégis más.
Például különjárat visz ki minket a reptérre. kicsit valóban olyan, mintha nyaralni mennénk, csak épp a busz alacsonypadlós, nincs lenn a hatalmas raktér, de nem is kell, hisz bőröndöt se hoztunk. Csak lazán.
A Ferihegy Repülőgép Emlékpark az első állomásunk. Nem most nyílt, mégsem tudtam a létezéséről, ahogy gondolom, sokan mások se. Pedig érdekes. Szétszerelt turbinák, már nem használt gépek lakhelye a “kissé” gidres gödrös terület. Múzeum, ahol a kiállítási tárgyakhoz nyúlni szabad. Meg beléjük mászni, meg rájuk mászni is. Kerekesszékkel a repülőgép szárnyára felmászást azért kihagyom, konzervatív vagyok. Van viszont nagy utaszsállító repülő, TU154-es, amihez hoztak emelőt. Olyan gép, amilyet Barcelonában használtam, egy kisteherautó alapon levő emelő szerkezet. Sokat gondolkozhattak a kifejlesztésén - vagy egy mérnök egy kómás hajnalon összekevert két félkész tervrajzot, ez sose fog kiderülni. A lényeg, hogy teszi a dolgát, emeli a kocsikat. Fenn vagyunk. És van idő körülnézni, úgy ahogy utazáskor nincs. 
A gép szűk, nagyon szűk, ezt ismét megállapítom, de a fantáziámnak nem szab határt. Fejben szerepjáték. Én vagyok a stewardes, ahogy ülök a konyharészben, én vagyok az utas, ahogy átültetnek az ülésbe, és aztán igen, igen, igen, én vagyok a pilóta. Mert ott ülök a pilótafülkében, az első ülésen, ahova átülni kész bűvészmutatvány ugyan, de aztán… Hihetetlen élmény. Ha van mosolyhajtású repülőgép, akkor tízezer méter magasan járunk minimum. És miért ne lenne?:)
De ez még csak a kalandok kezdete.
Az emlékpark után irány a repülőtér, még mindig a különbusszal. 
Beléptetés, szigorú ellenőrzés. Majd irány a wc, minden kirándulás kritikus pontja. Még jó, hogy a reptéren több akadálymentes mosdó is van, és még jó, hogy egész véletlenül van velünk tévés, aki persze az út ezen részét is filmezi 
Vizes rész után pedig irány a tűz. Akarom mondani a tűzoltóság. Ezek azok a kocsik, amiket élesben nem szeretnék látni, de bemutatóként érdekes. A tűzoltósisak pedig baromi nehéz és nem tesz jót a frizurámnak, de ezt is ki kell próbálni. 
A tűzoltók kedves emberek, még egy riasztást is eljátszanak nekünk. Ehhez nem sok kell, csak egy égő repülő. Baromi meleg van, páran hiszik azt, hogy mindjárt meggyulladnak, tán a bemutató célt szolgáló gép is ezt hitte, de azért rásegítettek egy hatalmas fáklyával.
És álltunk - meg ültünk - az út szélén és néztük az ég felé csapó lángokat, a gomolygó fekete füstöt. Lenyűgöző volt. Van valami mágikus egy égő repülőben. De szerencsére hamar eloltották.
És mentünk tovább. A reptéren belül végig a saftey car ment előttünk, hisz olyan helyeken jártunk, ahova csak úgy nem jut be senki, rengeteg engedélyezés és szervezés előzte meg a kirándulásunk. 15 négyzetkilométernyi külön város. Épületek, gépek, le és felszálló meg álló gépek - és csodálkozó arcok mindenfele. Őrült világ ez, de egy látszólag teljesen átlagos BKK-s busz még Ferihegy belső részein sem átlagos. Nagyon, nagyon kíváncsi lennék, hogy a mellettünk le és felszálló gépek pilótái mit tudtak a dologról. Volt olyan gép, ami kb 5 méterrel a fejünk felett húzott el, keresztbe. Mint később megtudtuk, az irányítótoronyban tudtak előre az érkezésünkről, és fotóztak is fenntről. Talán azt is, ami ezután jött.
Mert egyszer csak ott voltunk egy aktív kifutópályán. És égtek oldalt a fények, és robogtunk, padlógázzal. És az hallatszott minden irányból, hogy ez hihetelen, és ilyen nincs, és tényleg itt vagyunk, és felfoghatatlan, és én sem hittem el, de azon se csodálkoztam volna, ha a busznak oldalt hirtelen tényleg kinő a szárnya és felemelkedünk. Na jó, egy icipicit talán csodálkoztam volna:)
Aztán mint minden, a kifutópálya is véget ért. De a lebegésből valami megmaradt. És később, este, már a városban, amikor minden utast letettünk és az utolsó pár ember búcsúzkodott, és ment le a nap, és a sofőr is azt mondogatta, hogy nem hiszi el, ami volt… akkor elment mellettünk egy limuzin, és akik benne ültek, még integettek is nekünk, mert azt hitték ők a királyok. Pedig nem. Azok mi voltunk. 
Mert a fő tanulságot a végére hagytam.
Segítőkész, jó szándékú emberekkel bárhova el lehet jutni, oda is, ahova álmunkban sem gondoltuk volna, hogy eljutunk. És segítőkész, jó szándékú emberek mindenhol vannak. A reptéren is, és a BKK-nál is.
Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult ehhez a naphoz. (Különösen a BKV Zrt-nek a buszért, gyalog húzós lett volna:-) )