Nem vagyok valami nagy divatszakértő, nem igen szoktam divatbemutatóra járni - azt hiszem, eléggé egyformák, persze más a kollekció, lehet szidni vagy dicsérni a bemutatott ruhákat, ízlés dolga. Meg persze lehet hosszasan elemezni az anorexiás testalkatú és természetellenes mozgású lányok keltette szépségideált és annak szociológiai, társadalmi és mindenféle hatásait - de ennél kicsit több kell ahhoz, hogy a dolog érdekes legyen. így gondolták ezt valószínűleg azok is, akik a Liszt Ferenc térre szerveztek divatbemutatót.
A rádióban vagy a tévében vagy nem is tudom hol hallottam hírét az eseménynek, gondoltam péntek esti elfoglatságnak megteszi. Háromnegyed hat, a tér ilyenkor még nem olyan zsúfolt, kutyát sétáltató környékbeliek, kismamák, nyugdíjasok, a kávéházak teraszán ücsörgő emberek, a szokásos összeállítás. Roppant konzervatív emberke vagyok, és az agyamban levő divatbemutató-sémához színpad is tartozik, ezt kerestem volna, de csak valami szimbolikus, szürke szőnyeggel letakart néhány négyzetméternyi üres helyet találtam - ez sem lesz valami nagy show. Hat óra elmúlt, a hangszórókból szólt a zene, árválkodott pár nem-akarok-reklámozni-ezért-nem-írom-le-melyik-cégeket hirdető felirat, de valahogy kezdtem kissé szkeptikus lenni. Aztán megszólalt a hang: húsz perc múlva kezdődik a divatbemutató. Addig egy fagyi, téblábolás. Még öt perc és kezdődik... és kezdődött. A felkonf szerint egy hipernőies kollekció került bemutatásra. Lehet, hogy újra kéne alkotnom a nőiességről alkotott fogalmaimat?
Nem akarom kritizálni a modellányokat, tény, hogy tér helyenként hiányos díszburkolata nem épp a 15 centis tűsarkú cipőkhöz való - már amennyiben nem épp a hogyan kerüljük el a menthetetlen pofáraesést tanfolyam kerül megrendezésre. De azért érdekes volt megfigyelni a különböző stratégiákat, amikkel megpróbálták túlélni az épp aktuális kört a téren - hisz színpad helyett az asztalok között sétáltak körbe. Volt, aki mereven maga elé nézett, egy képzeletbeli pontra fókuszálva, majdhogynem rohanva lépkedett - nézz meg ha érdekel, amit viselek, de gyorsan, had érjek már vissza. Volt, aki épp ellenkező megoldást talált, tíz-tizenöt méterenként megállt, pihent picit, körbenézett, erőt gyűjtött és ment tovább. Az egyik lányról azt hittem, mindjárt hanyatt dől - kissé túlkompenzálta ezt a jaj, hasra ne essek dolgot.
A lényeg még sem ez. Valami más. ó, nem, nem a ruhák! Azok elég átlagosak voltak, nem rosszak, többnyire hordhatóak, egyik modell fején se volt például biciklikerék vagy madárfészek, közszeméremsértésért sem perelnék be őket - szóval, amolyan ruha formájú ruhák. Nem tudok róluk szakszerű véleményt mondani, magánt meg nem akarok.
Mégis, ami különleges volt ebben a bemutatóban, ami miatt szót érdemel, az a dolgok keveredése - vagy hogy rögtön ellentmondjak magamnak, talán inkább az, hogy mennyire nem volt ebben semmi különleges. Egy modell ment el a téren, aztán egy öreg házaspár, újabb modell, járőröző rendőrök, modell, ismerősét integetve üdvözlő aktatáskás fazon, modell, izomagyú gyerek a kezén egy fehér egérrel (igazán rátehette volna az egeret az előtte haladó lány vállára, akkor legalább valami igazán érdekesről és akciódúsról írhatnék.) Persze, egy-egy párosítás humorosan hatott, de aztán én is inkább az arcokat néztem.
A közönség. és a legérdekesebb dolog: az érdeklődés hiánya. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy divatbemutató kellős közepén söröznek. Vagy egy tüntetés. Vagy a földönkívüliek landolása. Azt hiszem, akármi történhetne. Megszokottá vált a szokatlan, sőt, kell az unalom ellen. Ma az a minimum. Vagy ez a divat?
Budapest, 2002. július 12.