egy előadhatatlan darab
SZÍN: sötét. Teljes sötét. Mint egyes emberek feje. Belülről.
Mozgolódás hallatszik. A háttérben valaki halkan és egyenletesen horkol. Egy tompa puffanás.
A (középkorú férfi hangja): - Auuu!
B (idősebb férfi hangja): - Hé! Most mit au-zik itt? Miért jött nekem? Nem lát a szemétől?
A: - Nem, képzelje, nem látok. Miért, maga lát?
B: - Na ne viccelődjön velem. Azt hiszi, szórakozásból lóbálom ezt a botot?
A: - Milyen botot?
B: - Tessék?
A (hangosabban): - Azt kérdeztem, hogy milyen botot?
B: - Jól van na, nem süket vagyok, csak vak!
A: - Bocsánat. Csak tudja, én …
B (közbevág): - Nem, kérem, maga bocsásson meg. Nem láttam, hogy maga is vak.
A: - Én nem vagyok vak. Csak nem látok semmit.
B: - Tessék?
A (hangosabban): - Mondom nem vagyok vak.
B: - Akkor miért jött nekem?
A: - Mert nem látok.
B: - Ezt nem értem…
A: - Tudja itt sötét van. Teljes sötét.
B: - Nekem mondja? Mindig, mindenhol az van. Már megszoktam. Ne féljen, maga is meg fogja szokni. Egyébként Péter vagyok. Kovács Péter. És ön?
A: - Nagy Pál. És nem akarom megszokni.
PÉTER: - Örülök, hogy megismerhettem. Ugye elmúlt már tizennyolc?
PÁL: - Igen. De ezt most miért kérdezi?
PÉTER: - Hát, arra gondoltam, hogy ha nagykorú, akkor megváltoztathatja.
PÁL: - MIT?
PÉTER: - Hát a nevét.
PÁL: - Miért akarnám megváltoztatni a nevem?!
PÉTER: - Hát az előbb mondta, hogy nem akarja megszokni.
PÁL: - A sötétet nem akarom megszokni!
PÉTER: - Ja, én azt hittem, hogy a nevét nem akarja megszokni.
PÁL: - Semmi bajom a nevemmel, fogja már fel!
PÉTER: - Jól van na, nem hülye vagyok, csak vak. Egyébként hol vagyunk?
PÁL: - Fogalmam sincs.
PÉTER: - Hát nézzen körül!
PÁL (lassan, tagoltan): - Amint azt már egy párszor elmondtam, teljes sötétben vagyunk és mivel nem látok a teljes sötétségben, nem is tudok körülnézni.
PÉTER: - Igaz. Ez teljesen kiment a fejemből. Tudja, nekem nem jelent semmit, hogy világos van vagy sötét.
PÁL: - Persze, persze. Értem. Ne haragudjon, kicsit ideges vagyok.
PÉTER: - Semmi baj. Én igazán megértem, hogy feszült. Biztos sok a problémája. Akar beszélni róla?
PÁL: - Nem is tudom. Tudja, mostanában mindig ingerült vagyok. És rosszul alszom.
PÉTER: - Értem. Folytassa csak.
PÁL: - Gyakran felriadok éjjelente… Mondja, maga horkol?
PÉTER: - Igen. Legalábbis a feleségem szerint. De azt mondja, hogy ha oldalba bök, akkor abbahagyom.
PÁL: - Nem, nem. Úgy értettem, hogy most itt maga horkol?
PÉTER: - Gondolja, hogy tudok egyszerre horkolni és beszélni?
PÁL: - Hát…nem.
PÉTER: - Na látja! Nem hasbeszélő vagyok, csak vak.
PÁL: - Akkor van még itt valaki.
PÉTER: - Logikus.
PÁL: - Meg kéne keresni.
PÉTER: - Logikus.
PÁL: - Akkor menjünk.
PÉTER: - Jó.
PÁL: - Tudja mit, kapaszkodjon a vállamba és jöjjön mögöttem.
PÉTER: - Jó.
PÁL: - Rendben van így?
PÉTER: - Persze. Mehetünk.
Lépések hangja.
PÁL: - Itt fal van!
PÉTER: - Kemény?
PÁL: - Hát, olyan fal-keménységű.
PÉTER: - Ajtó van rajta? Vagy kilincs, vagy valami?
PÁL: - Nincs.
PÉTER: - Akkor ne menjen tovább!
Eltelik fél perc.
PÉTER: - Most mire vár?
PÁL: - Azt mondta, hogy ne menjek tovább.
PÉTER: - Előre ne menjen tovább!
PÁL: - Ja. Azt hittem, pihenni akar.
PÉTER: - Miért akarnék pihenni? Nem gyenge vagyok, csak vak!
PÁL: - Akkor menjünk jobbra, rendben?
PÉTER: - Nem.
PÁL: - Miért?
PÉTER: - Mert én baloldali vagyok.
PÁL: - Attól még mehetünk jobbra.
PÉTER: - Nem.
PÁL: - Meg vagyok én áldva magával…
PÉTER: - Egyébként a horkolás is balról jön.
PÁL: - Jó, akkor menjünk balra.
Lépések, majd tompa puffanás - mint az elején. A horkolás abbamarad.
C (hisztérikus női hang): - Jaj! Segítség! Segítség! Betörők! Gyilkosok! Kinyomták a szememet! Nem látok! Jaj! Segítség!
PÁL: - Nyugodjon meg, hölgyem, kérem, nyugodjon meg, nincs semmi baj. Nem akartuk halálra ijeszteni…
C (kicsit halkabban): - Alszom. Biztos álmodom még. Mindjárt fel fogok ébredni.
PÉTER: - Ennél feljebb már nem hiszem.
C (szipogva):- Szent Isten. Mi történt? Hol vagyok? Kik maguk?
PÁL: - Pál vagyok. Nagy Pál. De kérem, ne sírjon! Nem akarjuk bántani.
PÉTER: - Kovács Péter vagyok. És magácska?
C: - Péter Pálné.
PÉTER: - Szólíthatom Évikének?
C: - Margit vagyok.
PÉTER: - Értem, Évike. Ugye nem sír már?
MARGIT (szipogva): - Mondtam, hogy Margit vagyok.
PÉTER: - Jól van, Évike. Nyugodjék meg!
PÁL: - Nyugodjék békében.
PÉTER (felháborodva) - Ne legyen morbid!
MARGIT: - Kérem, uraim, árulják el végre, hogy hol vagyunk!
PÉTER: - Hát mi is …
PÁL: - ezt akartuk…
PÉTER: - megkérdezni.
MARGIT: - Azt akarják evvel mondani, hogy nem tudják, hogy hol vannak?
PÁL: - Hát végül is így is meg lehet fogalmazni.
MARGIT: - És körülnéztek már legalább?
PÁL: - Ebben a sötétben?
MARGIT: - Jaj, Istenem, hát keressenek egy villanykapcsolót, vagy egy ablakot vagy ajtót vagy valamit!
PÉTER: - Hűtőszekrény jó lesz?
MARGIT: - Tessék?
PÉTER: - Azt kérdeztem, hogy hűtő jó lesz-e?
MARGIT: - Milyen hűtő?
PÉTER: - Hát azt mondta, hogy keressünk valamit. A hűtő az valami.
MARGIT: - Valami hasznosat!
PÉTER: - A hűtő az hasznos…
PÁL: - Na ebből elegem van! Én elmegyek….
PÉTER: - Örültem a szerencsének.
PÁL: - és körülnézek.
PÉTER (ironikusan): - Sok sikert.
Tíz lépés hallatszik, majd kis szünet. Újabb tíz lépés. Szünet. Tíz lépés. Szünet. Tíz lépés. Szünet.
MARGIT: - Au!
PÁL: - Pardon…
MARGIT: - Ez a kezem volt! Rálépett!
PÉTER: - Miért tartja a földön?
MARGIT: - Mégis hol tartanám? Talán a hűtőben?!
PÉTER: - Na, mégiscsak van itt hűtő?
PÁL: - Esetleg rám is figyelnének? Elmondanám, hogy mit találtam.
MARGIT és PÉTER: - Persze, persze. Mit talált?
PÁL: - Semmit. Négy fal van, de mindegyik teljesen sima. Ez szerintem egy szoba.
PÉTER: - Logikus.
MARGIT: - És a plafon?
PÁL: - Azt nem értem fel.
MARGIT: - Akkor emeljen fel engem.
Nyögések, sóhajok.
MARGIT: - Még, még egy kicsit! Feljebb!
PÁL: - Jaj! Nem bírom!
MARGIT: - Kicsit még! Mindjárt! Mindjárt ott vagyok.
PÁL: - Jaj! Nem bírom!
MARGIT: - Még, még egy kicsit! Megvan! Megtaláltam! Érzem már! Így jó.
PÁL: - Jaj! Nem bírom!
MARGIT: - Ez sima. Teljesen sima.
PÉTER: - Mondják, maguk most mit csinálnak?
MARGIT: - Csak tapogatom….
PÉTER: - Igen, ezt gondoltam…
MARGIT: - A plafont, maga perverz disznó!
PÉTER: - Aha!
MARGIT: - Jól van Pál, letehet.
PÁL: - Hát ettől nem lettünk okosabbak.
MARGIT: - És most?
PÁL: - Nem tudom. Várunk.
PÉTER: - Godot-ra?
MARGIT: - Nagyon vicces.
PÁL: - Jó. Akkor várunk.
PÉTER: - Nem dohányzik valamelyikük?
MARGIT: - Jaj, ne! Én allergiás vagyok a cigarettafüstre!
PÉTER: - Csak arra gondoltam, hogy van-e valamelyiküknél gyufa vagy öngyújtó.
PÁL: - Két éve leszoktam.
PÉTER: - Kár.
MARGIT: - Jaj, uraim, találjanak már ki valamit!
PÉTER: - Jó. Kitaláltam.
PÁL: - Ember?
PÉTER: - Nem.
PÁL: - Állat?
PÉTER: - Nem.
PÁL: - Élőlény egyáltalán?
PÉTER: - Nem.
PÁL: - Tárgy?
PÉTER: - Nem.
PÁL: - Fogalom?
PÉTER: - Igen.
PÁL: - Jó?
PÉTER: - Igen.
MARGIT: - Hagyják már abba a bohóckodást! Evvel nem megyünk semmire. Inkább azt derítsük ki, hogy hol vagyunk. Maguk honnan kerültek ide?
PÁL: - Nem is tudom. Arra emlékszem, hogy beültem a kocsimba és elfordítottam a slusszkulcsot, aztán mintha valami lökés-szerűt éreztem volna, aztán egyszer csak itt voltam és a Péterbe ütköztem.
MARGIT: - És maga?
PÉTER: - Én a Körúton akartam átmenni. Tudja én vak vagyok és beteg a kutyám, úgyhogy egyedül mentem. Valami rémlik, hogy egy autó dudált, meg valami nekem jött…De… De az a Pál volt.
MARGIT: - Furcsa
PÉTER: - És maga?
MARGIT: - Én, én nagyon fáradt voltam és lefeküdtem egy kicsit aludni, aztán… Aztán maguk ébresztettek fel.
PÁL: - Furcsa
MARGIT: - Az.
PÉTER: - Olvasták Sartre-től a Zárt Tárgyalást?
MARGIT: - Nem.
PÉTER: - Elmeséljem?
PÁL: - Ne!
PÉTER: - Arról szól…
PÁL: - Ne mondja!
PÉTER: - …hogy egy szobában….
PÁL: - Ne mondja!
PÉTER: - …emberek vannak összezárva, és örökre ott is maradnak, mert már…
PÁL: - NE MONDJA!
MARGIT: - MONDJA!
PÉTER: - …meghaltak.
Egy halványan foszforeszkáló, hetvenes évek divatja szerint öltözött fiatalember jelenik meg a színen. Nem elég a fénye ahhoz, hogy a többieket is megvilágítsa, de ő látszik.
PÁL: - Nem!
MARGIT: - Szent Ég!
PÉTER: - Mi történt ?
MARGIT: - Nem látja?
PÉTER: - Mit?
MARGIT: - Maga tényleg vak?
PÉTER: - Igen, vak vagyok, de mondja már, hogy mi történt?
MARGIT: - Hát… egy izé…megjelent itt … és … világit… egy olyan … fura pali…
PÁL (döbbenten): Pali!
PALI: Igen. Én vagyok. Emlékszel rám?
PÁL: - Igen…
PALI: - Hát persze. Te öltél meg. Lassú kínhalál volt. Emlékszel arra a novellára?
PÁL: - Melyikre?
PALI: - Találkozás egy fiatalemberrel.
PÁL: - Igen.
PALI: - Megfogadtad, hogy AZT soha… Már emlékszel?
PÁL: - Igen. De én, te… én… te… én…
PALI: - Ne dadogj! Mond nyugodtan azt, hogy mi.
PÁL: - Mi?
PALI: - Mi. Tudod, személyes névmás, többes szám, első személy, alanyeset…
PÉTER (halkan): - Ahhoz képest, hogy kísértet, elég didaktikus.
MARGIT: - KUS!
PÁL: - Jó, kösz ez már nem az olvasópróba, nem kell végszavazni.
MARGIT: - Bocs.
PÁL: - Semmi baj. Hol tartottam?
PÉTER: - …didaktikus.
PÁL: - Azt akarod mondani, hogy meghaltam?
PALI: - Igen. Meghaltál. Felrobbantották a kocsidat. És bűnhődni fogsz. Gyilkos vagy. Megölted az álmaidat.
PÁL: - De… mi lesz velem?
PALI: - Idejében meg fogod tudni.
PÁL: - Várj! Várj! Ne menj el!
A foszforeszkáló fiatalember lassan eltűnik.
PÉTER: - Mi történt?
MARGIT: - Eltűnt…De… Nem! Én rossz helyen vagyok! Én nem vagyok gyilkos! Én nem öltem meg senkit! Az a lány még él! Még mindig színésznő akar lenni! Csak már öreg… De nem halt meg.
Egy pillanatra éles fény tölti be a szobát majd újra sötét lesz.
PÉTER: - Margit!
PÁL: - Margit!
PÉTER: - Évike!
PÁL: - Hagyja. Eltűnt.
PÉTER: - Hova?
PÁL: - Nem tudom.
PÉTER: - És mi lesz velünk?
PÁL: - Nem tudom.
PÉTER: - És mi lesz magával?
PÁL: - Nem tudom.
PÉTER: - És mi lesz velem?
PÁL: - Nem tudom.
PÉTER: - Örökké vak leszek?
PÁL: - Nem tudom.
PÉTER: - Félek.
PÁL: - Nem tudom.
PÉTER: - Mondom FÉLEK.
PÁL: - Bocsánat, elgondolkodtam.
PÉTER: - FÉLEK.
PÁL: - Én is.
PÉTER: - Történne legalább valami.
A szoba fekete falai lassan távolodni kezdenek egymástól. Először csak az élek látszanak majd egyre több fény szűrődik be a réseken.
Péter és Pál a földön kuporognak. Péter hatvan körüli férfi, tiszta, de kopott ruhában. Pál jó negyvenes, tipikus üzletember, zsebéből kikandikál a mobiltelefon. Amikor már elég szélesek a rések, belép két színpadi munkás. Az egyik a falakat tolja kifele a színpadról, a másik odamegy Péterhez.
MUNKÁS: - Elnézést uram, de félbe kell szakítanom az előadást.
PÉTER: - Ezt mégis hogy képzeli?
MUNKÁS: - A színház új vezetősége úgy döntött, hogy ezt a darabot nem folytathatják.
PÉTER: - Tessék?!
MUNKÁS: - Nem illik a színház profiljába. Túl abszurd. A polgári ízlésnek megfelelő darabokat kell játszani.
PÉTER: - De hát már elkezdtük…
MUNKÁS: - Sajnálom.
PÉTER: - De hát ezt nem tehetjük meg a közönséggel…
MUNKÁS: - Sajnálom. Ez a darab előadhatatlan.
PÉTER: - De hát itt megválaszolatlan kérdések maradnak…
MUNKÁS: - Sajnálom.
PÉTER: - De itt a végső kérdésről volt szó! A közönség… így nem fogja tudni értelmezni!
MUNKÁS: - Sajnálom. Azt hiszem, volt már ilyen a világirodalom történetében. De most kérem, hagyják el a színpadot.
A két munkás kituszkolja a tiltakozó színészeket. Az egyik munkás visszajön és a közönséghez fordul.
MUNKÁS: - Hölgyeim és Uraim! Rövid technikai szünet után folytatjuk műsorunkat Shakespeare "Ahogy Tetszik" -jével. Addig el ne menjenek!
- vége -