London, 1. nap

27-én szombaton reggel 6.30-kor indult a gépünk Londonba. Ami azt jelentette, hogy 4.30-ra kellett a reptéren lenni. Ami azt jelentette, hogy 3-kor kellett kelni. Ami 3-kor elég elmebeteg ötletnek tűnt… Szerencsére úri dolgunk volt, lakik a házunkban taxis, így egyenesen a garázsból indultunk. Ki is értünk, éppen időben.
Ryanairrel mentünk, így volt a legolcsóbb. Hát, izé. Hazaértünk baj nélkül, így végül nem bánom, de azért izé… de erről majd később :)
A repjegy vásárlásnál lehetett jelezni, hogy kerekesszékes vagyok, segítséget kérek beszállásnál. A becsekkolásnál kérdezték, hogy elég-e a biztonsági ellenőrzés után a segítség. Az ott van 10 méterre kb, jó, persze, ráér utána, mondtuk. Igen ám, de nem vártak az ellenőrzés után. Nem baj, gondoltam ekkor még, a kapuig elbattyogunk, majd lesz valami. Az A-elfelejtettem-hányas kaput írták ki. Igen ám, de az A-s beléptetőnél nem engedtek be, mondván hogy székest onnan nem visznek, menjünk a B-hez. B-nél nem értették, hogy mit keresünk ott A-s beszállókártyával – ezt mondjuk én se – de aztán kisakkozták, hogy a B8-as kapuhoz menjünk. Ami persze másik szinten van. És tök üres. A B9-ről indult egy moszkvai járat, de ők nem tudtak segíteni. Az idő meg közben telt. Elvben a székest teszik fel elsőnek a gépre, 6-tól lehetett felszállni, még sehol senki. Negyed 7 fele kezdtem szokni a gondolatot, hogy én bizony mégse megyek Londonba. Egy szinttel fentebb volt egy mozgi segítséghívó, anyám visszament oda. Tök nyugodtan mondták, hogy majd jönnek értem. Én 20-kor lemoziztam magamban, ahogy a kifutópályán integetek a gépnek… de végül tényleg befutottak. És 6.38-kor felpakoltak a dugig teli gépre! Ők nem voltak idegesek :)
Maga az út eseménytelenül telt, két és fél óra hamar elrepült. Londonban a Stansted reptéren várt egy helyes indiai fiú segítő, nem kellett várnunk. A reptérről a Stansted Express visz be a városba, odáig elkalauzolt. Ott is kértem előre segítséget – és ott vártak is. Jött egy néger srác, én meg kezdtem végre Európában érezni magam.
25 éve ültem utoljára vonaton – na ez a vonat teljesen más, mint emlékeimben. Majdnem alacsonypadlós, egy lépcsőnyi a szinteltérés, de ahhoz hoznak rámpát. Tök kényelmes felszállni, és benn is van bőven hely. Teljesen korrekt. És háromnegyed óra alatt benn van a Liverpool Stationnél. (Belváros.)

A szállásunk – EasyHotel – a gugli szerint 18 perc sétányira van az állomástól. Végigjártuk street viewn, járható útnak tűnt. Kocsi, bőrönd, hátizsák a kocsin. Van a fáradtságnak és az adrenalinnak egy fura keveréke – ebben az állapotban telt az út ezen része. Simán odataláltunk a szállóhoz, pont ott volt, ahol lennie kellett :) 12-től lehetett volna elfoglalni a szobát, még csak 11 volt, de már be lehetett menni.
A szálloda maga nagyon egyszerű, viszont teljesen akadálymentes. Kényelmes ágy, jó nagy fürdőszoba – és kb ennyi. Mondjuk csak alvásra kellett, de arra elég is ennyi.
A környék nagyon helyes, kicsit sétálóutcás rész a sarkon túl, rengeteg kajáldával. Buszmegálló pár percre. Íme pár kép a környékről:

Eredetileg úgy gondoltam, ha odaérünk szállásra, pihenek, de sütött a nap és éhes voltam, így egy étterem teraszán pihentünk inkább. Fish and chips.
Délután 5-re beszéltünk meg találkozót egy régi barátnőmmel a Trafalgar Square-en. Gyalog mentünk, kicsit kóvályogva, kicsit fotózkodva út közben. Szerencsére ő is késett, így nem vártunk sokat egymásra. Utána játszottunk egy kis benszülött idegenvezetősdit, sima menetrendszerű busszal.
Londonban a tömegközlekedés kb olyan, mint NY-ban. Sok metró állomás nem akadálymentes, viszont a buszok 100%-ban azok. Elektromos rámpa van, nem kell kiszállni a sofőrnek. Székesnek ingyenes, csak a kísérőnek kell jegy. Első nap teljes káosznak tűnt, hogy melyik busz honnah-hova-merre megy, a végére egész jól belejöttem. Itthon nem szoktam tömegközlekedni, így furcsa volt, de megszokható.
Első buszozásunk után a London Eye felé vettük az irányt. Itt mindig iszonyat sor van, órákat kell várni. Még az elővételes sor is szép hosszú. De szerencsére itt is működik a csodamódszer – kerekesszékest előre engedik. Kb negyed órát vártunk aztán olyan gyorsan kellett menni, hogy alig maradt elköszönni idő barátnémtől.
Maga a kabin szintén tök akadálymentes – ezt lehet, hogy nem fogom mindenhol külön kiírni, végül is minden az volt, a Towerre írták, hogy nem az, oda nem is mentünk 
Kb fél óra egy teljes kör, a kilátás tényleg csodás. Sütött a nap, meseszép volt.
Utána sétáltunk a Temze partján, fél szemmel azért már a térképet nézve, hogy hogyan is jutunk innen vissza a szállóba. Ez még az a fázis volt, amikor teljes káosznak tűnt a buszhálózat, de találtam egy buszt, ami átszállás nélkül hazavitt. (Nem térítettem el :) ) Halálosan büszke voltam a navigációs képességemre – és halálosan fáradt.
A szállóban kb beájultam az ágyba – hosszú és mozgalmas nap volt, na.

 

Tovább: 2. nap