Lássuk csak: mi is kell egy koncerthez?
Leginkább egy zenekar - zenészek, akik különböző hangszereken játszanak.
Aztán közönség, aki hallgatja - jobb esetben élvezi is a zenét.
Na meg persze valami helyszín és alkalom se árt. Mondjuk zsidó nyári fesztivál. (Egy hete azon gondolkozom, hogy vajon mi lehet a különbség a zsidó nyár, a katolikus nyár, meg mondjuk az iszlám nyár között, ha már külön fesztivál kell neki - de ez a kérdés talán nem tartozik szorosan a koncert témakörhöz.) Szóval, zsidó - értelemszerűen klezmer zene. A műsorfüzet szerint szerdán 17.30-tól 18.30-ig Pannónia Klezmer Band. Ám legyen.
Öt óra körül fel is tűnik a Dohány utcai zsinagóga előtti téren egy srác egy fura fazonú táskával, odamegy a színpadhoz és elővarázsol a táskából egy szaxofonnak látszó tárgyat. Technikusgyerek pakolászik, mikrofonok, kábelek, a hangszóróból egyenlőre rendületlenül szól a konzervzene. Már el is múlt fél hat, amikor a zenét egyszer csak dobszó váltja fel. Hurrá, talán végre történik is valami. A dob persze hangos, monoton, két perc után kifejezetten idegesítő. A dobos mintha kissé fogalomzavarban szenvedne, a hangszerét kondigépnek hiszi - ilyen lépcsőnjáró, vagy taposógép, nem tudom, minek is nevezik pontosan. De a kondigépek azért elviselhetőbb hangerővel működnek. (Egy másik elképzelés szerint ez a dobszó jeladás a zenekar többi tagjának, hogy induljanak el végre, bármerre járnak is, mert az életben nem fog elkezdődni szerencsétlen koncert.) Aztán valószínűleg elfáradt a dobos bokája, mert abbahagyja az edzést. De nem volt sokáig csend, következett a szaxis fiú. Végülis, neki is jár a bemelegítésre pár perc, nincs ebben semmi meglepő.
Sokkal meglepőbb volt, ami ezután történt. Negyed hét magasságában a két fiú fogta a táskáját, és elegánsan balra el. Kicsit csodálkoztam, bár, ha belegondolok, ilyen performance szinten egész jó ötlet: a zenészek egymás után előadják a saját részüket, a hallgatóság meg rakja össze fejben a dalt. (Kis keverőpult a fejben - több basszust kérek, ha lehet.) Technikusgyerek azonban tovább pakolászik, kábel ki, kábel be, több volt a be, mint a ki, és ebből mégiscsak arra következtettem, hogy a koncert még majd csak ez után fog következni. És milyen igazam volt! Röpke egy óra csúszás, igazán belefér... pár perccel fél hét után hirtelen megtelik a színpad - már amennyiben 4 ember meg tudja tölteni... Elhangzott valami név is, nem értettem, hogy mi, de az biztos, hogy nem Pannónia Klezmer Band. Különben is, a műsorfüzet szerint ők hatan vannak, hagyományos tánc- és népzenét játszanak, a felkonf pedig jazz és klezmer keveredését emlegette, ilyen stílusban játszó együttest viszont a műsorfüzet nem említ, szóval eléggé lehetetlen feladatnak tűnik kideríteni kik is játszottak.
Volt azonban, akit ez nem is érdekelt. Átadta magát az önfeledt zenehallgatásnak. Sőt: a táncnak. Ő volt a közönség. Akarom mondani A közönség. Egy meghatározhatatlan korú nő, valahol 30 és 50 között, lábszárközépig érő zöld szoknyában és fekete blúzban, rózsaszín cipő és fehér nylonharisnya, a fején szemüveg és egy, frufru és lófarok mellett teljesen értelmetlen, de annál randább hajpánt - mintha csak a hogyan öltözködjünk előnytelenül magazin címlapjáról lépett volna elő. (Azt mondják, máskor is volt már, előző nap épp rózsaszínben pompázott, az talán még szebb lehetett, kár, hogy nem láttam.)
Szóval, a nő táncolt. Valami képzeletbeli kötélen sétált le és fel a színpad előtt, fáradhatatlanul, azzal a kecses bájjal, azokkal a könnyed, semmivel nem törődő léptekkel, amelyek általában a detoxba vezetnek. Persze nem tudom, hogy részeg volt-e, valamely tudatmódosító szer rajzolta arcára a buta vigyort, vagy ez alapjárat nála - de talán ez épp oly közömbös, mint a zenekar neve. Az összhatás a lényeg - az pedig lenyűgöző volt. Abszurd, ha egy szóval akarom összefoglalni. Teljesen magával ragadott.
Csak amikor véget ért az első dal, akkor tűnt fel, hogy mások is figyelték rajtam kívül a színpadot és a táncot - legalábbis volt valami elszórt taps. A nő persze nagy lelkesen meghajolt, majd, legnagyobb sajnálatomra, távozott. És hiába vártam vissza, hiába lestem, hiába volt még három, szerintem tökegyforma dal, nem jött vissza. Hiába, minden véget ér egyszer.
Aztán véget ért a koncert is. Vagyis inkább abbamaradt. Egyszer csak újra a konzervzene szólt, a technikusgyerek pakolászott a színpadon. A zenekar se szó se beszéd, távozott. (Biztos nem volt kedvük tovább játszani a lelkes közönség nélkül.)
Bár, ha jobban belegondolok, az elköszönés nem is elengedhetetlen része egy koncertnek.
Budapest, 2002.08.28.