No problem land

Hol is kezdjem? Tán a végén: hazaértünk, egy darabban, épségben és barnaságban, élményekben és szuvenírekben gazdagon, egy bőrönddel többel, mint amennyivel indultunk. Közel 4 gigányi fénykép és film várja, hogy kiválogassam, összevágjam, feltöltsem, megörökítsem, megosszam, és persze rengeteg leírni való kaland.

Röviden és lényegre törően - még indulás előtt keresgéltem információt Marokkó akadálymentességéről, de igazán megbízható beszámolót nem leltem, szóval, kénytelen leszek én megírni azt:)

Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy rajta vannak az ügyön. Amerre jártunk, mindenfele építkeztek. A városokban is épülnek az utak meg a házak, Agadirban renoválják az óceánparti sétányt, pár nap alatt elég jól haladtak. Vannak részek, amik teljesen tökéletesen járhatóak – és persze vannak részek, ahol zityi-zötyi és bukkanó bukkanó hátán. Nagyban emlékeztet a helyzet a pesti állapotokra. Van azonban egy hatalmas eltérés. Mégpedig az emberek hozzáállása. Itthon ha valami útakadály van – túl magas járda, lépcső, akármi – hosszasan lehet ücsörögni, míg valakinek feltűnik, hogy segíteni kéne. Marokkóban kb 5 másodperc alatt ott terem valaki, sűrűn hajtogatva, hogy no problem, no problem, és segít, néha akkor is, ha nem kéne. Szóval: elektromos kocsival nem ajánlanám – nem is láttam egyet se – de rendes tolós kocsival és kis kalandvággyal járható az út – valós és átvitt értelemben egyaránt.

 

 

Szombaton este indult a repülő Ferihegy 2B termináljáról. A reptérre az airport shuttle kisbusz vitt ki. Teljesen logikátlan de számomra kedvező módon egy kerekesszékest ingyen szállítanak, így ez elég költséghatékony megoldás. 3 órával a gép indulása előtt volt a találka a reptéren, ekkor kaptuk meg az útipapírokat, repülőjegyet, miegymást. Korán kiértünk, de már hosszú sor kígyózott. Aztán csak jöttek, és jöttek, és jöttek. Kicsit megzavarodtam, a menetrend alapján úgy néztem, 100 férőhelyes a gép, valójában 180-as volt – szóval, jó kis tömeg. Nézegettük, méregettük egymást, ki szimpi, kivel leszünk majd együtt az út során.. a szokásos társasutas kezdet. A reptéri személyzet elegánsan megoldotta a kerekesszékes-tolókocsis-mi is a korrekt kifejezés problematikáját, következetesen wheelchairesként emlegettek. (Édes anyanyelvünk.) Rendkívül meglepő módon Ferihegyen is építkeznek, így a beszállás bonyolultabb volt a vártnál, nem „csöveztünk”, hanem lépcsőn kellett felkúszni a gépbe, na meg a gépig is el kellett jutni – a szállítójárműre vipambulance van írva, én inkább szeretném vip járműkén értelmezni, mint mentőként, de a tényszerűség kedvéért egy majdnem üres mentőautóról van szó. Segítőknek szánt sportprogram gyanánt felcipeltek a fedélzetre, a nyakam szerencsére ezúttal sem törtem ki. A gépen az első sorban ültünk, a kocsim, ha nagyon akartuk volna, akár el is fért volna a lábunknál, de levitték a csomagtérbe. Mire felszálltunk, tök sötét volt, így az útból semmi sem látszott, de megállapíthattam, hogy az éjszaka tízezer méter magasan is sötét. Két óra az elétérés a marokkói és a magyar idő között, így kicsit nehéz volt előre kisakkozni, mennyi ideig tart is az út – vagy csak nekem gyengék a matematikai absztrakciós képességeim – de szerencsére a kapitány bemondta, hogy négy és fél óra. Kis lcd kijelző jelezte egész úton, hol is tart a repülő épp, valami google earth jellegű térkép felett. Nem egy akcióthriller, de el lehetett bambulni egy ideig vele. A wc a repülőn viszont vicces, icipici, de azért rajta van a férfi-női jel mellett a kerekeszékes is. Pelenkázóst épp nem találtak, gondolom azért hagyták azt le. Az agadiri reptéren kezdődött a no problem üzemmód – itt eleve nincs se cső, se semmi, markos arab legények jönnek a wheelchaires kedves vendégért. Kedves vendég ekkor már kissé elgyötört, de messze még a vég. Markos legények mellé egy mosolygós és angolul beszélő kísérő is járt, ő kalauzolt a beléptetésig. Nyomtatványkitöltés, útlevélellenőrzés. Kaptam bele pecsétet, ennek azért örülök, mert az előző útlevelem tök üres maradt – hja, EU. Még a csomagunk sem veszett el, jól alakultak a dolgok, szóval kezdtem aggódni, hogy akkor a szállással lesz valami bibi. A fogadó részben várt a telepített idegenvezető, Barbara nevű kedves és segítőkész korombeli leányzó. Több iroda különböző útjaira menő népek repültek együtt, Agadir, Marakesh, királyi városok körút, jó kis logisztikai feladat mindenkit a saját buszához irányítani. Szerencsére mi sem Kuala Lumpurban kötünk ki a végén, hanem a megfelelő helyen. A reptér parkolójában kóbor kutya, farkcsóválva jön, de nincs nálunk semmi kaja. A város a reptértől kb fél óra, Agadir by night képeslap, hajnal fél 4 fele már nem is vagyok álmos, ottani idő szerint meg úgyis fél 2 van még csak, fiatal az este. Négy szállóba szórják szét a népet, naná, hogy a mienk a negyedik. Hotel Anezi. Ahogy megáll a busz, négy lépcsőfokot pillantok meg a bejáratnál, egy pillanatra megáll bennem az ütő, aztán szerencsére feltűnik a rámpa is. Barna egyenruhás, papucsos hordárok cipelik a bőröndöket, mókásak. A recepción döntési helyzet: zuhanyzós vagy kádas szoba? Hát tudom én? Megnézzük mindkettőt.

Az első fürdőszoba picike, végszükség esetén talán, de inkább megnézzük a másikat. Hordár benyit, majd villámgyorsan visszatolat. Sűrű no problemezés és one minute-ozás mellett lerobog a recepcióra. Ülök a folyósón, a böröndök mellett, és már megint szürreális az egész. Aztán jön a hordár, új kártyával, és átvisz az épület túloldalára. A nice room for you, a nice room for you, mondogatja. És valóban. Elfogadható fürdőszoba – és mesés kilátás. Közvetlenül az óceánpartra, a kivilágított hegyre. Leírhatatlanul szép.

Hivatalos fotón ilyen:

És tényleg ilyen.

A saját képek furcsára sikeredtek ugyanerről a látványról, nem jöttem rá, hogy lehet töksötétben messzi fényeket fotózni. 

 

 

 

 

 

Hajnal van, ülök az erkélyen, nézem, és nézem, és nézem. Hello Afrika, megérkeztem.

Folyt. köv :) 

 

Reggeli 6-tól (khm, ennek lesz később jelentősége) 10-ig van, ez behatárolja, mekkorát lehet lustizni reggel. 9 fele sikerül magam emberi formába hozni, tonképpen 4 óra alvás is elég, ha az ember lánya eléggé motivált. A reggeli svédasztalos, salátának valók, rántotta, helyi kenyérféle, sima pékáru, valami látszólag párizsi, gyakorlatban tömörített fűrészpor felvágott (az egyetlen nem jó kaja a héten) sajt, olajbogyó minden mennyiségben, omlett, néha palacsinta, corn flakes, fügelekvár. Önkiszolgáló, de ott sertepertélnek a pincérek, evőeszközt hoznak, rózsát, remekül elbeszélgetünk, Ça va, Ça va, bien dormie, oui, figyelembe véve, hogy nem is beszélek franciául, egész jól elvagyok. Hamar kiismernek, harmadik nap már hozzák a narancslevet nekem.

Fél tizenegykor volt az eligazítás - éjjel jó eséllyel úgy sem fogtuk volna fel a felét sem. A helyszín a tizedik emeleti panoráma terasz. A szálló a város legmagasabb épülete, a kilátás ennek megfelelő.

 

Lassan összeáll a heti program. Kedden irány Marrakesh, át az Atlaszon, szerdán berber vacsora, csütörtökön ismét kirándulás, ezúttal az Anti-atlaszon kelünk át, Tafraout, berber vidék, panorámaéttermes ebéd, majd Tiznit - ezüstékszer készítő város, ó igen, igen, igen. Jó lesz ez így, pihi és mászka váltakozása. Az eligazítás után nyakunkba vesszük a várost. A szálló ötven méterre van a központtól, és 300-ra a tengerparttól, a prospektus szerint. A város stimmel, igazából a tengerpart is, csak épp van közben egy lépcsősor. Lábon járva valóban 3 perc a part, nekünk kerülni kell, követve az autóutat, így 20 perc alatt érünk a lépcső aljáig. (Lemértük később.) Első nap persze kerestük az utunk, hosszabb volt, nagyobb kört tettünk. 

A lépcső egy spa bejárata, be nem mentünk, de muszáj volt lefényképezni, annyira jól néz ki - s egyben jó példa is arra, ahogy az arabos kinézet kombinálható a használhatósággal.

Ebédelni is megálltunk. Nézem az étlapot, gondoltam rendelek marokkói salátát, stílszerűen. Pincér jön is gyorsan, letesz két nagy kupac olajbogyót valami trutyival, friss kenyérrel, vajjal. Hát jó, gondolom magamban, mit várok 3 euróért. Végül is szeretem az olajbogyót. Már szinte jól lakom, mikor befut egy hatalmas adag saláta. Aha. Mint kiderült, itt fix elem az olajbogyós elő-előétel. Legközelebb nem dőlök már be, hiába, tanulékony vagyok.

Aztán pár kanyar, és egyszer csak elérjük az óceánt. 6 km hosszú a plázs. 
A víz végtelenebb, meglepő módon.

Erős idegzetűeknek variációk óceánparton napozásra, pálmafákra és hegyre itt.

Lassan elindulunk visszafele, persze a járt utat a járatlanért gátlások nélkül felcserélve. Egyszer csak feltűnik az idegenvezető által is említett állatkert bejárata. A térkép alapján baromira nem ott kéne lennie, ahol épp vagyunk, de sebaj, amúgy is tervben volt, bemegyünk. Túl sok állat nincs, de azok aranyosak. Láma (szeme tán sötétkék, bár nem látom), kecske, törpekenguru, madarak.

 

Elvben az állatkerten át el lehet jutni az Augusztus 20 sugárútról (forradalom volt akkor Marokkóban) a II. Hasszán sugárútra (előző uralkodó). Gyakorlatban is, csak míg az augusztusi bejárat teljesen síkban van, Hasszán pompázatos és díszes lépcsősorba torkollik, így visszafordulunk. Pár méter után utolérnek a biztonságisok, hogy ha akarjuk, felvisznek, no problem (kötelező jelleggel) de inkább visszasétálunk.

Épp időben érünk vissza a szállóba ahhoz, hogy megnézzünk egy remek filmet. Esténként vetítik, úgy 6 tájt, a címe naplemente. Jó a rendező, jó az operatőr, olyan igazi művészfilm. Megunhatatlan, mindig ugyanolyan és mégis mindig kicsit más.

Az előadás ágyban fekve is élvezhető. (De még mennyire…)

Közben sirályok repkednek - igazán sirály helyzet.

Vacsora 7-től 10-ig van, szintén svédasztalos. Különféle saláták és saláta-alapanyagok, leves, 5-6 féle meleg étel, európai és helyi kaják vegyesen, sütemény, gyümölcs. Lelkes pincér. Sajnos egy pohár bort nem lehet kérni - van helyette kis üveg, 3,75 decis. Alkohol tekintetében felemás a helyzet. Arab ország, tehát elvben alkoholt nem fogyasztanak - viszont jó bort készítenek. Azon gondolkodtam, hogy vajon csak bevándorlók, nem vallásosak dolgoznak a pincészetekben, vagy hogy a manóban döntik el, milyen a boruk. Én könnyen megoldottam a kérdést, megkóstoltam, na de nem is vagyok muzulmán. (Még.) Három fajta helyi boruk van: Guerrouanne (vörös, rozé) Cabernet (vörös, rozé) és Ksar (vörös, fehér). A legszokatlanabb íze a vörös Ksarnak van, kicsit konyakosmeggy-töltelékre emlékeztető aroma. Persze nem első este ittam mindből, szépen beosztottam a héten.

Vacsora után ismét kísérletet tettem a szobából látható kilátás megörökítésére - na ebből lett ez az erkélyajtóban tükröződő önarckép. (Nem röhög! Én így fotózok.)

 

Aztán már csak az ágy csábít nagyon. Mégiscsak rövid volt az előző éjszaka, kell az erő, új kalandok várnak hétfőn még rám.

Folyt. köv. :)

 

 

 

Az alvás mégis csak csodákat tesz, sikerült kicsit korábban életre kelnem hétfőn. A városközpont, pontosabban az Uniprix áruház volt a délelőtti célunk. 
Gyalog mentünk, az áruház nincs messze, a főtér túloldalán található. A sugárúton való átkelés viszont érdekes, ahogy az egész közlekedés is. Van ott minden. Gyalogos, csacsifogat, biciklis, motoros, rozzant kocsik, modern autók, helyi távolsági buszok, turistabuszok, katonai tankok, űrhajók... ja nem, utóbbi kettő nincs, bár szerintem nem keltene feltűnést. Kresz... hát, érdekes értelmezésben. Kaphat jogosítványt olvasni nem tudó is, ők kazettáról hallgatva tanulják meg a kreszt. Már amennyire. Sok helyen van körforgalom, főleg városokban. A gyalogos átkelők viszont furcsák. Van zebra, meg van, ahol másfajta az útburkolat, érzésben olyan, mint a Margit szigeten a futósáv kb, lámpa viszont csak az autóknak van, gyalogosnak szóló csak elvétve. A helyiek lazán lelépnek, aztán valahogy csak túlélik. Többnyire. Jelzőtáblát is keveset láttam, mégis valahogy működik a rendszer. Talán attól, hogy nincs túlszabályozva a közlekedés, a sofőrök jobban figyelnek az aktuális közlekedési helyzetre, és aszerint reagálnak. Kicsit félelmetes, párszor szökött az égbe a pulzusom, na de a kardio-edzés egészséges, ugyebár. A főtér... hát, az elég furcsa. Lapos és üres. Nagyon. Valahol olvastam, hogy a nagy földrengés emlékére direkt ilyen lapos és üres. Ha az volt a cél, hogy egyedi legyen a főtér, na az sikerült.

 

A másik irányból nagyjából ugyanilyen, de itt látszik a szálló is a háttérben.

 

Az Uniprix az egyetlen fix áras áruház a városban - a bazárokban és a piacon alkudni kell. Játék ez. Gondolom minden nemzet képviselőjét ugyanolyan lelkesen üdvözlik, mint a magyarokat, minden arab vagy keleti országban, mégis minden alkudozáskor hangsúlyozták a naaaaagy marokkói-magyar barátságot, testvérek vagyunk és egy család. Amíg nem túl erőszakosan akaszkodnak a nyakamba, nem is zavar, párszor loholt csak utánunk olyan, akitől semmit nem akartunk. Na de nem álltunk neki mindjárt shoppingolni, idegenvezető tanácsára indultunk az Uniprix-be - ott nagyjából reális áron vannak a dolgok, annyira lehet lealkudni. Vagy háromszor körbejártuk az épületet, de sajna csak egy, szűk lépcsős bejárata van, így ide nem mentem be, megvártam anyám a mögötte levő téren.

Aztán nem is volt ez annyira sajna, a bolt egy kínai piacba oltott arab bazár, szűk, zsúfolt, zajos és büdös, nem bánom, hogy nem mentem be. Viszont amíg kint vártam, bűvkörébe vont egy bazár ajtajában lógó felső, így anyám visszatérte után kénytelen voltam megkezdeni első alkudozó akciómat. Már a felső birtokában közölte anyám, milyen jól játszottam a komoly gondolkodót alkudozás közben - pedig nem is. Komolyan gondolkodtam, forint-euro, euro-dirham átváltási műveleteket végeztem, valamint a THM mintájára igyekeztem kifejleszteni a Teljes Alkudozási Mutató rendszerét. Nem eccerű ez... 
Aztán angol francia kézzel lábbal módszerrel vettünk egy bőröndöt is. Egy nagyobbacska bőrönddel mentünk, az volt a terv, hogy veszünk kint egy kicsikét mellé, hogy szuvenír is férjen valahova. Egész pofás bőröndöcske, már rendben is volt az ára, csak azt próbáltuk elmagyarázni az árusnak, hogy ok, megvesszük, anyám hazavisz a szállóba és visszajön a bőröndért, mert velem együtt a sugárúton való átkelés már túl extrém sport. Emberke persze nem értette, csak még engedett az árból, meg még engedett... tonképpen lehet, hogy így kell ezt csinálni. Végül feladtuk a magyarázkodást, és megvettük a bőröndöt, lesz ami lesz.

Lett is, ebéd, egy közeli étterem teraszán. A pincér jobban beszélt angolul, megértette, hogy én ottmaradok, anyám meg hazacaplat a bőrönddel. Kb 20 kedélyes percet töltöttem az olajbogyók társaságában, de már nem dőltem be, tudtam, hogy ez csak az előétel. Ebéd után a szállóban muszáj volt napozni kicsit az erkélyen.Nem vittem hajszárítót, gondoltam a szállóban biztos van - és nem volt. Így avval a nagy sárga izével voltam kénytelen hajmosás után szárítani, amit fent tartanak az égen, és napnak szoktak nevezni. Így felfrissülve ismét nyakunkba vettük a várost, irány az óceánpart!

Ezúttal a másik irányba indultunk a plázson, egészen a végéig, bizonyos Agadir Marina lakóparkig jutottunk. Tavaly készült el, kicsit szebb, mint a magyar Marina part, azt hiszem...

 

 

 

 

 

 

Hazafele löttünk egy sirályt - persze csak fényképezőgéppel, állatot nem bántunk. A sirály amúgy roppant előzékeny állat, én mondogattam magamban, hogy maradjottmaradjottmaradjott... és ott maradt, két másodperccel a második fotó után szállt csak tova.

Kora este a fotózzunk sötétben fényeket tanfolyam következő leckéjét végeztem el. Azért alakul a dolog, ez már közelíti a valódi látványt.

Vacsorára randevúnk volt egy útitárs-házaspárral, amig vártuk őket, én a lámpáról akartam egy képet, ez lett belőle.

 

A pertuivós, ismerkedős, beszélgetős vacsi után igyekeztem korán elaludni, hisz tudtam: másnap reggel hatkor indul a buszunk Marrakeshbe.

Folyt. köv :)

 

Reggel hatkor elindulni egy busszal a szálloda elől, úgy, hogy reggel hatkor nyit az étterem, okoz némi zavart a tér-idő kontinuumban. Szóval kivételesen fél hattól volt reggeli. Majdnem.
Féltem picit ettől a kirándulástól, hogy mennyire járható Marrakesh, egy modern üdülőváros okés, na de egy régi medina... meg milyenek a wc-k, hja, én már csak ilyen földhözragadt vagyok. Praktikusan azt találtuk ki, hogy anyám lemegy fél hatra, zsákmányol nekem is egy kávét meg későbbre péksütit, utána intézzük el az elintézendőket és startolunk a buszhoz. A reggeli kínálat valóban kb ennyi volt, még csak pakolásztak kifele, ennek néhányan nem örültek. Én viszont halálosan büszke voltam magamra, a háromnegyed hat- hat között elkövetett készülődés szerintem minimum egyéni rekord volt, ha nem országos. 
A kirándulás kicsit bonyolultan alakult. Az eredeti programkiírás szerint volt egynapos verziója, meg 2 napos, Marrakesh-Essouira verzió. A vasárnap reggeli megbeszélésen már csak az egynapos kirándulás szerepelt, aminek többen nagyon nem örültek. Így Barbara, az idegenvezető addig szervezkedett, míg lett kétnapos is. Egy busszal megyünk, a fele banda hazaindul délután, a másik fele marad barbarástul és másik busszal megy tovább. Szép terv volt. Az út... hát az valóban lélegzetelállító. Félsivatag, magas hegy, szerpentin. Pálmafák, majd argana fák. Kis berber házacskák.

 

Egy kávézóban álltunk meg először. Tipikus út menti kis izé, csak épp mozaikborítással, elég mókás látvány volt.

 A kilátás viszont elmenne képernyővédőnek is akár.

Utána útba ejtettünk egy szégyen gyalázat de elfelejtettem a rendes nevét* városkát, a megjegyzett neve Imitt-amott, ennek legalább értelme is van, nem?

 Aztán déltájt megérkezünk Marrakeshbe. Rózsaszín városnak is szokták nevezni, de ezt tuti pasi találta ki, aki kevesebb színt lát. Ez nem rózsaszín. Homokszín és terrakotta közt, úgy #fac68c táján van a szín. Aki tud fejből rgb kódokat, előnyben van :) Minden épületet ilyen színűre vakolnak - egy színház a kivétel csak. Praktikus szín homokviharok esetére. A modern rész a francia protektorátus idején épült. Széles sugárutak, olyan franciásan, egységes házak és pár lepusztultabb rész váltakozik, igazából semmi különös, nagyváros, abban a kategóriában viszont Agadir szebb.

Na de nem is ide jöttünk, hanem az óvárosba, azaz a medinába. A Koutoubia-mecset 1190-ben épített, 69 méter magas minaretjét csak kívülről nézzük meg, be úgysem engednek.

Az óvárosban megállt a busz, lekászálódtunk. Csatlakozott hozzánk a helyi vezető, Ibrahim. Elől ment Barbara, hátul Ibrahim, középen a csoport, ketten vigyáztak, el ne vesszen valaki. Na nem is ártott az elővigyázatosság. Ha Agadir közlekedésére azt írtam, hogy káosz, Marrakeshre nem is tudom mit írjak. Ultrabrutálkáosz. Rengeteg a motoros, össze vissza cikáznak. Tetőtől talpig kendőbe bújt nő repeszt a mopeden, miközben még mobilozik is. 
Átkelünk valami szűk sikátoron, árusok közt, tömeg és nyomokban sajnos nyomor is. Ha egy motoros nagyon előzni akar, kiabálni kezd, barek, barek, ez nagyjából azt jelenti, hogy paszírozódjon az ember a falra, vagy mindjárt elütik. A motorosok a legszűkebb kis lukakba is bemennek, ennek mondjuk annyi előnye van, hogy lépcső csak a keresztjáratokban van, ott is max 2-3 foknyi. 
A Bahia palotába megyünk. A sikátor zsúfoltsága után egy teljesen más világ. (Nem, nem másvilág, nem ütött el egy motoros sem.) Kérdeztem én, hogy az mennyire járható, mondták is nagy lelkesen, hogy no problem, de ez már gyanús volt. Földszintes az épület, de helyenként 1-2 lépcső volt. Akadt, aki bámészkodva lazán hasra esett benne, voltam én, és volt még egy babakocsis is, így gyorsan kialakult a „vigyázz, lépcső” riadólánc. Kezdett csoport lenni a csoport, és ez tetszett.
Fotóztunk persze szorgosan, faragott mennyezetet és háremhölgy ablakát.

Ebédünket a Bahia étteremben költjük el. Meglepően földszintes, kicsit szűkös, de használható mosdó.. ja, és a kaja is nagyon jó:) 
Saláta, majd tajine. Jó ez a tajine, amolyan rakjuk össze a cuccot aztán had főjön a saját levében kaja. Több nap is volt ilyen az étel, mindig kicsit másmilyen. Az ebédhez produkció is járt. Ezt nem tudom leírni, de szerencsére filmeztük és fotóztuk a fejleményeket. 

 

Alapvetően szeretek tele szájból röhögni, ezúttal (is) sikerült. A sapka bojtot meg nem tudom, hogy lehet pörgetni, nekem meg se moccant.
Ebéd után bevetettük magunkat a szukba.

- Na, milyen ez a szuk? - kérdezte anyám.
- Háááát.... Szűk. - feleltem nemes egyszerűséggel.

Furcsa volt, nagyon, semmihez sem hasonlítható élmény, jó és rossz értelemben egyaránt. Iszonyatos nyüzsgés, fotózni alig lehet, hömpölygő embertömeg, biciklisek, motorosok, csacsifogatok, mindenki magyaráz és kiabál és zsizseg, és menni kell és menni kell, tovább és tovább, nem lehet megállni, nem lehet lemaradni a csoporttól, mert aki itt elvész, az elveszett.

Az időnként felbukkanó egy-egy lépcsőnél Ibrahim vár, segít. Icipici kis lukakban kézművesek dolgoznak, földön kuporgó öregember, heggesztőpisztolyból kipattanó szikra a fémműveseknél, koldus a porban és csilivili slide-os mobil a kisszéken ücsörgő árus kezében 2 méterrel arrább. Levegő nincs, hely sincs. Az jár a fejemben, mázli, hogy nem vagyok klausztrofóbiás, se pánikbeteg, mert akkor ezt nem élném túl. Adrenalinszint így is az egekben. 
Kis pihenő a látogatásunk egy berber patikában. A kinti nyüzsgéshez képest felüdülés a csak kb 40 ember az aprócska boltban. Arab környezetbe integrált Avon bemutató feeling. (Mellékszállként épp szerelik a patika mosdóját, egy wc-csésze álldogál csendesen a bejárat mellett.) Lelkes fiúcskák sorra dugják az orrom alá a kis tégelyeket - a nap eddig is bódító volt, de a helyzet fokozható. Fűszeres argana olaj keveredik rózsakrémmel. Állítólag csupa természetes anyag, semmi tartósítószer meg E-izé... hát meglátjuk. Némi forgalmat generálunk a boltnak, persze tudom, épp ezért vittek minket oda. Menta teát is kapunk, tanulékony arabok mondják, hogy cukros, no cukros - egész jó a magyarjuk. Aztán lelkes vigyorral kapaszkodom a szatyorkámba, benne kis tégelyek és üvegcsék. 
Lassan indulunk tovább, a negyed órásra tervezett megálló majd egy óra volt. Vissza a sűrűjébe. Kezd összeolvadni a környezet, valami egységes massza vesz körül. Hangok, színek, illatok kavalkádja, barek, barek. Aztán szélesednek az utak, több a fény, több a levegő. És egyszer csak kint vagyunk. Előttünk a Jemaa el-Fna, hatalmas tér. 
Persze a kígyóval való fotózkodás kihagyhatatlan.

 

Aztán a társaság kettéválik. Páran elmennek Szádi sírokat nézni, páran maradunk a téren. Majd 2 óra szabadidő. Jó a kis szusszanás, hogy lehet a saját tempónkban haladni, nézelődni, élvezni a ragyogó napsütést. Legalább 15 féle inger ér itt is egyszerre, de mi az a szukhoz képest. Itt már merem a kezemben tartani a kamerát, nem para, hogy kilökik. 
Direkt hagyom az eredeti hangot, hátha átjön valami a feelingből. Talán.

 

Míg mi sétálgatunk, a Marrakeshben maradók elmennek becsekkolni a szállodába. Kicsit ez is tovább tart, jó egy óra késésben vagyunk a programhoz képest. Megy lefele már a nap, mire elindulunk.

És mivel késve indultunk, mire elérjük az Atlasz hegységet, sötét van. Közvilágítás mint olyan, nincs. Csak a busz fényszórója segít, meg a magunkban sűrűn mormolt ima. Lassan vezet a sofőr, óvatosan. Morbid módon eszembe jut, hogy ha itt halunk meg, az legalább szép vég. Közben persze számolgatunk, mikorra érünk vissza és lesz-e vajon még vacsora. Az étterem 10-ig tart nyitva, 11-re tán beesünk. Van egy furcsa megérzésem, de nem szólok inkább. 
Tényleg 11 után van, mire odaérünk a szállóba. A recepciónál morc utastársak állnak már, mikor bemegyünk. Vacsi nuku. Telefonálgatnak a recepcióról, próbálnak valamit intézni. Van egy furcsa megérzésem, de nem szólok inkább. 
Várunk, Godot-ra max, mert az éttermet már nem nyitják ki. Csalódott képpel megyünk fel a szobánkba. Azaz mennénk, ha nyílna az ajtó. De nem nyílik, nem működnek a kártyák. Páran visszamennek a recepcióra. Ülök az ajtó előtt és várok. Van egy furcsa megérzésem, de nem szólok inkább.
Igazából nem vagyok mérges, tudtam, hogy tökéletes nem lehet minden, valami kavar úgy is lesz az út során, hát meg is van, ki lehet pipálni. 
Aztán visszatér egy utastárs a kártyánkkal, és közli: állítólag a szobában vár a vacsi. És valóban. Ekkor bököm ki: végig volt egy olyan érzésem, hogy fönt lesz a kaja. 
Fóliába csomagolva, még melegen vár a világ legfinomabb sült csirkecombja és krumplija. Eddig álmosabb voltam, mint éhes, de az illatoktól megfordul a fontossági sorrend.

Míg falatozunk, egyszer csak megszólal a vonalas telefon a szobában. Ki a csuda lehet? Barbara volt Marrakeshből. Valaki hívta, hogy gond volt a szobával meg a kajával, érdeklődött, hogy mi a helyzet. Mint kiderült, ő odaszólt a szállóba, hogy tuti késni fogunk, vigyék fel a szobába a kaját. Rejtély, hogy ezt miért nem mondták mindjárt a recepción. De végül is mindegy. Minden jó, ha a vége jó. Az meg jó. Nagyon.

Folyt. köv. :)

-----

*Imi-n-Tanoute, gugli barátunk memóriája jobb, mint az enyém... 

 

 

 

Olyan volt ez a nap, mint egy hatalmas powerpoint slideshow. Tudjátok, azok a továbbküldős fájlok, amiket unatkozó emberek csinálnak, meseszép képekkel és nagy életbölcsességekkel. Csak épp nem írtak bölcseket, és monitor helyett a busz ablakban látszottak a képek. Anti-Atlasz, Taffraout, majd Tiznit. 

 

Tiznit amúgy az ezüst műveseiről híres. Én meg arról, hogy ékszerben az ezüstöt szeretem. Avval a határozott szándékkal mentem, hogy 500 dirham maximális limittel veszek magamnak valami maradandót. És láss csodát:

Büszke is voltam magamra, egyrészt mert jól alkudtam, másrészt mert ügyesen ellenálltam kb 28 további ékszer csábításának.  épp 500 dirhamot költöttem. Közben az ékszerész hozzá akart adni a fiához, mert berber szemem van (kackac), arra nem tértünk ki, hány teve az árfolyamom, de két karkötővel gazdagabb lettem. Egyik szebb, mint a másik.

Utána már „csak” ismét át kellett kelni az Anti-atlaszon. A csapat fejlődőképes, hazaértünk időben vacsorára, ami ismét finom volt, és ismét volt tajine. (Létezik vajon aszaltszilva-túladagolás? Ha igen, közel jártam hozzá.)

Folyt. köv. :)

 

 

A pénteket igazi ejtőzős, medence mellett döglős, pihenős napnak terveztük. Lassan ébredeztem. Ahogy kinyitottam a szemem már derengő napfényt láttam, és az előző nap vett karkötőre esett pillantásom. Rögtön jó kedvem lett. Lassan készülődtünk, lassan indultunk reggelizni. Lassan... miért is megy ez a kocsi annyira lassan? 
Ja, hogy tök lapos a bal hátsó kerekem. Remek.
Na de biztos nincs semmi baj, tán csak a sok buszba be, buszból ki, hegynek fel, hegyről le tett be neki. Pumpánk van, felfújjuk. Útitárs segít. Látszólag nem ereszt, nem sziszeg - mármint a gumi, nem az útitárs, bár jobban belegondolva, ő sem.
Eltelik másfél óra kb. a kerék ismét tök lapos. Valahol mégis csak ereszt. Közben mi is eléggé leeresztettünk, bár ez a kellemesebb része a történetnek.

 

 

 

 

 

Alapos ember persze kontrolltesztelést is végez. Újabb fújás, újabb eresztés. Nincs mese, ez lukas. 
Megszületett a döntés – megebédelünk a teraszon, én felmegyek aludni a szobába, anyám meg elviszi a kocsit, gumishoz. 
Nem volt eddig gyakran defektem, konkrétan egyszer. Pár éve, vasárnapra időzítve egy német kisvárosban. Német kisvárosokban vasárnaponként semmi nincs nyitva. Arab világban a péntek a leg-ünnepebb nap, reménykedtem, hogy vannak nem hithű gumisok. (Abban viszont biztos vagyok, hogy ha valaha járnék Izraelben, ott szombaton kellene gumist szerezni.) 
A macskasimogatással kombinált ebéd után activityztünk egy sort a portással, körülírás, rím és mutogatás kombinációját alkalmazva megértette, hogy van pumpánk, fel is fújtuk, de nem tartja a levegőt, gumis kell. Létrejött egy kisebb fajta válság-stáb, „hátha mégis meg tudjuk szerelni a gumit” fedőnéven, de végül hívtak egy taxit. És igen, a kocsi már megint a petit tetején kötött ki.

Én meg alvás helyett inkább izgultam. Furcsa érzés mindig, ha máshol vagyok én, és máshol a kocsim. A kocsim egészen a város széléig jutott, a nagyon nem turista negyedbe. Íme, ilyen egy arab gumis műhelye.

Miután sikerrel abszolváltuk az abszolút fakultatív programot, sétáltunk még egyet a bazársorban. Szabad ember medált akartam venni. Vettem is. A berber abc utolsó betűje ez a jel, ez díszíti a házakat, a sziklákat. Tetszik. Illik hozzám. Szabad embernek vallom magam, és remélem, valóban az is vagyok. Vagy legalább is szabadságon vagyok épp:) 
És igyekeztem nem azon agyalni, hogy hova kell még visszamenni, mit kell még megnézni és megörökíteni, mielőtt indulni kell haza. Nem, még nem. Még nincs itt a vége.

Folyt. köv. :)

 

A nap, ami nem is ért véget

Reggeli. Meg kell kóstolni a rántottát, mert az még kimaradt, és másnap már nem leszek itt, hogy megkóstoljam. Reggeli közben értesülök róla, hogy az egyik útitárs megszakíthatatlan kapcsolatot épített ki az éjszaka folyamán a mellékhelységgel, hiába whiskey alapú gyomor-fertőtlenítő-ital és gyógyszer. Ha nem javul, azon gondolkodik, hogy nem jön haza, marad még egy hetet. 
Maradni. Maradni kéne, ha egy hetet nem is, de 2-3 nap még jó lenne. Elkérem a Harry Potterből az időnyerőt. Persze nincs időnyerő, így inkább a fényképezőt fogom. Megpróbálom belezárni abba az icipici SD kártyába az óceán végtelen kékjét, a hullámokat, a napfényt és a szelet, a szembejövő emberek mosolyát, egy sárga munkagépet meg még pár macskát.

 

Hülye idő van, 3 réteg ruhában indulok, aztán az ujjatlanban is megsülök. Október végén, szar nekem, tudom. A meki előtt csinálják épp az utat, ültetik a pálmafákat. Mókás látvány.