Ötágyas szobában, hárman. Enyhe tábori hangulat. Wc a folyosó végén. Mostanra sötét van, a szobatársak laptopja se zúg. Amugy szimpi csajok, az egyik SM-es, a másik még diagnózisra vár. Mentő szirénázik. Persze. Hisz kórházban vagyunk. Megint.
Ugye a legtöbb dráma az három felvonásos, nem öt? Most vagyok benn harmadszor, gyakorlatilag ugyyanavval a tünetegyüttessel. És ugye ez nem dráma, hanem komédia, happy end, a hősnő a végén dalolva távozik? Egye fene, a táncolváról lemondok, nem vagyok maximalista. De jó lenne végre valami pontos diagnózis, mert ez a hullámvasút, a kutyabajom és a szemem se bírom nyitva tartani szintű rosszullét váltakozása, a végén ez fog kikészíteni. Persze, tudom, stressz, pszichés, biztos rontás is van rajtam. De valahogy a tudományban jobban hinnék, ha az is hinne bennem. Csak egy kicsit, még, úgy harminc év elég lesz, köszönöm.
Mindjárt éjfél. Mintha mostanra hatott volna érdemben a gyógyszer, amit adtak, vagy csak az idő múlása segített, nem tudom. Aludni kéne. A sarkokat még gyorsan megszámolom.
Ötágyas szobában, hárman, és épp nyolc sarok.