A szájsebészeti klinikára az akadálymentes bejárat a kukatárólón keresztül vezet. Ez úgy értendő, hogy a portás kihúzza a bent lakó kukákat, így lehet bemenni a lépcsőliftig. Hosszasan gondolkodtam, mi lehetetett a kivitelező célja, mikor ezt a megoldást választotta, netán hogy még szemetebbül érezze magát az ember, vagy valóban ez volt a legpraktikusabb kivitelezési mód. Hosszasan, amilyen hosszasan reggel fél nyolckor, éhgyomorra, fájó foggal és gyomorgörccsel gondolkodni lehet. Aztán a parlament jutott eszembe, ott van még a kukáknál a „művészbejáró”. Fájdalmas dolgok helyszíne mindkét épület.
A felvétel és papírtöltögetés a fekvőbeteg részlegen zajlik. Egy nagy asztalt ül körbe minden aznapra berendelt, páran az orvosi papírokat töltögették, egy idős hölgy pedig ugyanolyan buzgalommal keresztrejtvényt fejtett. Soha nem fogom megtudni, mi célból volt ott és hova tűnt, névtelen, de emlékeimben örökre megmaradó statiszta lett ő.
Én inkább azzal voltam elfoglalva, hogy nem tudtam, mi is lesz.
Elsőre annyira az ott dolgozók se.
Viszonylag hamar bekerültem, másodiként. Közben hozott egy lányt a mentő, feküdt és még nálam is elesettebbnek tűnt. Pedig elég magasra tettem a lécet.
Már a fogorvosi székben merült fel a kérdés, hogy az oké, hogy altatás, de miért is van nekem ennyire szájzáram és talán ezt kéne kideríteni, mielőtt elaltatnak. A megfelelő műveleti sorrend fontos, ugyebár. Szóval mégis inkább röntgen, csukott és nyitott szájjal.
A nyitott szájjal az a lehetetlen kategória volt a röntgenes szerint, a csukott is csak félig sikerült. Biztos bennem van a baj, de ha a kocsim ülésére plussz magasítóként betett könyvön ülve kell egyensúlyoznom, úgy hogy a nem tudom, milyen támasztólap majd szétnyomja a nyelőcsövem, annyira, hogy levegőt se kapok, és a fejem körül forog a panorámaröntgen fémmonstruma, majd bele is akad a vállamba, akkor már nagyon közel állok a hisztihez. Meg ülök is.
De az érintett részről lett röntgen. Amiből nem derült ki semmivel se több a szájzáramról. Így mai ismerkedő körutam során a traumatológiára is elmentünk, megbeszélni, hogy akkor mi merre hogyan tovább. Én gondoltam javasolni, hogy ha esetleg komolyabb műtét, akkor szereljék le a fejem és adjanak egy másikat, ez már úgyis uncsi. De olyanokat kérdeztek, hogy mióta van szájzáram. Mondtam, hogy kb a 92-es műtét óta. És eddig nem okozott problémát? Hát de, de, de kaját fel lehet picire vágni, a fogkefe éppen befér, olyan szürke ötven árnyalatába illő szájkipeckelős mókára meg még nem kértek. Na jó, ez utóbbit nem mondtam, csak gondoltam. Fogorvosnál meg mindig azt mondták eddig, hogy vigyázzak nagyon a fogaimra, mert ha baj lesz, nagy baj lesz. (Örül, örül, örül, hogy eddig megúszta legalább.)
Végül a válságstáb arra jutott, hogy még ketten vannak előttem, engem hagynak utoljára, aztán tart, ameddig tart.
Ekkor már igazából nem voltam se éhes, se szomjas, és szemmel is csak félig öltem meg azt a nőt aki neki állt rántott hússal etetni a vele várakozó gyerekét.
Még azt is egész jól viseltem, amikor a foghúzott és műtött srácot úgy támogatták ki ketten, mint aki totál be van b…va, pedig csak eleve halmozottan sérült volt szegény, és valószínűleg emiatt viselte meg jobban az amúgy is embert próbáló beavatkozás.
Még akkor is igyekeztem vidáman csicsergő madarakra és szép tavaszi napsütésre gondolni, amikor a srác kint hörgött és agonizált, az utolsó előttem levő delikvens, egy kislány meg bent sírt, félve az altatástól.
Csak amikor ő is kijött, zokogva, azt hiszem, inkább szimpla hiszti, mint fájdalom miatt, na akkor jutottam el arra a pontra, hogy a francokat vagyok én érett, felnőtt és erős nő, és hol egy pézsé?
Na ekkor kellett bemenni.
Mázli, hogy mostanában gyakran vettek vért, tudtam mondani, hol van jó vénám, be is ment branül elsőre.
Innentől homályos.
Valami fura szájpecek izével sikerült kijebb feszíteni a számat. Mint az autóemelő, csak minibe, lehet tekerni.
Kiszedték a bűnös fogat – meg valami tejfog maradékot. Azt eddig is tudtam, hogy ragaszkodom a múltbeli dolgokhoz, nehezen megy az elengedés, de ez kissé túlzásnak tűnt. Bár, ki tudja, lehet, hogy szimbolikus jelentőséggel bírt eme beavatkozás?
Maga az akció nem tartott vészesen sokáig, bár az időérzékem kinn maradt a folyosón.
Kb fél óra után haza lehetett jönni, aludni, enni-inni még nem.
Úgy nézek ki, mint aki fel akarta töltetni az ajkait, csak lecsúszott valahogy a botox. A szám széle is kirepedt kicsit, az álkapcsom is fáj, viszont meglepő módon most nagyobbra nyílik a szám. Tornáztatni kell, azt mondták. Vagy mondjatok nekem olyanokat, amitől leesik az állam.
Ja, és a fogam helye fáj, eléggé, de ez majd elmúlik.
Amúgy köszönöm, jól vagyok :)