10 nap. Az 240 óra. Mínusz - kis túlzással - 60 óra alvás. Marad 180 órányi intenzív élményanyag, összefüggő vagy helyenként inkább összefolyó. Ez vár arra, hogy leírjam. Apróság.
1999. július 2., reggel 10 óra, meleg, napsütés, utazni készülő emberkék és búcsúzkodó hozzátartozók az ELTE lágymányosi épülete előtt. Hónapok óta készültünk, hogy majd ha véget ér a vizsgaidőszak, akkor hurrá nyaralunk és megyünk a France-ba. Irreálisnak tűnik, hogy mindjárt indulunk és persze irreális is. Ketten még vizsgáznak, várni kell rájuk aztán pedig egy kombinatorikus gondolkodást igénylő feladatot is meg kell oldani. Hogy fér el 10 utas, 2 sofőr, 3 tolókocsi és 87,5 csomag egy 16+2 üléses, utánfutós Mercedes kisbuszban, amiből a hátsó 4 ülést már kivették, hogy több hely legyen.
Dél körül sikerül elindulnunk - integetés, búcsúkönnyek és egyéb szükséges kiegészítők. Vágyaink szárnyakat adnak a busznak, hogy pikk-pakk elteljen kétezer kilométer és Bordeaux-ban találjuk magunkat. Az út menti táj ugyanolyan, mint volt tavaly és lesz jövőre is, enyhe "on the road" feelinggel átitatva.
Már sötét van, késő este és egy tipikus pihenőhely tipikus WC-jénél pihenünk, valahol Németországban. Ülök a tolókocsimban a hycomatos WC előtt, egyedül, már túl mindenen és várom a többieket. Egy kamionsofőr jellegű férfi lép ki a mosdóból, egyik kezében törülköző, másikban fogkefe. Rám néz, majd a WC ajtóra, majd megint rám. Szinte hallom, ahogy csikorognak a fejében a fogaskerekek. Végül megszólal, ékes, irodalmi németséggel: Du da? - és a WC felé mutat. Fogkrém illat és segítőkészség árad a pasiból és valami megmagyarázhatatlan komikum, ami miatt akaratlanul is nevetve mondom, hogy Nein, Danke.
A német-francia határt a társaság nagy része átaludta. Én ülök, hallgatom a rádiót. Csak a hold világít, a lámpák és a cigaretta parazsa az éppen pihenő sofőr kezében. Judit, a tolmács-szervező a két széksor közé terített polifomon, hálózsákba csomagolva békésen szunyókál.
Telik az idő, fogynak a kilométerek. Előbbi túl gyorsan, utóbbi túl lassan. Biztonsági okokból a sofőröknek 9-9 óra vezetés után kötelező pihenniük, és reggel már tudjuk, hogy ennyi idő alatt nem érjük el Bordeaux-t. Négy óra kényszerszünet, ezúttal egy francia parkolóban, aztán megyünk tovább.
Éjfél körül kel életre a Bordeaux by night képeslap. Szállásunk, az intézet (hivatalos nevén Institut d'Education Motrice ) Talanceban található. Elvben. Gyakorlatban nem találjuk az oda vezető utat. Judit telefonál és már száguld is elénk egy kisbusz, hogy felvezető kocsit játsszon.
Az IEM előtt ismerős, mosolygós arcok fogadnak minket. Azt mondják, bátrak és erősek vagyunk, hogy el mertünk indulni ilyen hosszú útra busszal. Sok mindennek érzem magam, de erősnek nem.
Valahogy bekúszunk az épületbe. A hallban faliújság vár, áprilisban készült pesti képek, térkép, programtervezettel és hatalmas betűkkel a felirat: ISTEN HOZOTT BENNETEKET! A teraszra vezetnek minket, poharat nyomnak a kezünkbe, narancslével vagy mással, nem tudom. Koccintunk, aztán bemegyünk az étkezőbe, hogy elfogyasszuk a hajnali fél kettőkor fogalmam sincs, hogy minek nevezendő ennivalót. Sárgadinnyét kapunk, valami azonosítatlan sült vadállatot, palacsintát és persze az elmaradhatatlan bort.
Végül elárulják a nagy titkot, hogy ki melyik szobában tölti azt a kis időt, ami az éjszakából még hátra van. Támadást intézünk a rendelkezésünkre álló két lift ellen és megkeressük a szobákat. A nyári Mikulás már felvitte a bőröndöket és mert jók voltunk, ajándékot is tett az asztalra az ágy mellett. Cukorka, borítéknyitó, póló az IEM emblémájával és prospektusokkal teli mappa, benne magyar nyelvű kis borkalauz. A fáradtsághoz valami furcsa érzés csatlakozik, azt hiszem, meghatódottságnak szokás nevezni.
Lefekszem, az ágy kicsit zötyög és kanyarog még velem, aztán elalszom. Álom - luxuskivitelben. Reggel frissen, fürgén és kipihenten ébredek - többé-kevésbé. Igazából ekkor nézek csak körül az épületben. Egy és két ágyas, tágas szobák, mosdóval, és hogy legyen azért valami, ami az általam "intézet" vagy "kollégium" néven ismert helyekhez kapcsolja: WC és fürdő külön.
A reggelit a földszinti étkezőben kapjuk. Bon jour, cava köszöntenek a franciák. Egy szavam nem lehet az ellátást illetően.
11-kor indulunk kastély-borospince és óceán nézőbe. Ha esetleg, véletlenül valaki éhes lenne, Saint-Juliennél, a Garonne folyó partján megállunk piknikezni. A hűtőtáskákból különféle dobozok - saláta, hús, stb. - kerülnek elő. Határozottan romantikus, ahogy ülünk körben, a 12 tolókocsis és az ugyanennyi szegény hátrányos helyzetű, aki nem hozott maga alatt széket, így a földre kényszerül. Határozottan romantikus, ahogy a szél felborítja a poharakat.
Pichon-Longueville. Egy a sok médoc-i kastély közül, ahol bort készítenek. De ez az egyetlen, amelyiket belülről is megtekintünk. Mintha egy vegyi üzemben játszódó fantasztikus film díszletei közé keveredtünk volna. Hatalmas tartályokban érik a bor, hosszú-hosszú ideig. Két üveg nedű végül, kóstoló címszóval bennünk fejezi be földi pályafutását.
Vitorlásautózni megyünk az óceánpartra. A vitorlásautó olyan, mintha egy windsurf-öt kereszteztek volna egy kerekes napozóággyal. Érdekes szerkezet, de sajnos csak széllel működik. A szélnek pedig derogál normálisan fújni. Ha ő nem törődik velünk, akkor mi sem törődünk vele, irány az óceán.
Az óceán nagy, hideg és vizes. A szél megint fújni kezd, megint próbálkozunk a vitorlásautóval. A segítőknek, hogy pótolják a szelet, sikerül kifejleszteniük a roller-verziót. Aztán a szél megsértődik és veszettül fújni kezd. Az eredeti programtervezetben a "naplemente az óceánparton" című pont szerepelt, de sajnos műsorváltozás történik. Vihar - Shakespeare után szabadon. Az előadást az óceánparti étteremből nézzük, lazacot vagy tintahalat majszolgatva. Ideális vasárnap esti elfoglaltság.
A hétfő délelőtti program, ősi magyar kifejezéssel élve: workshop. Kerekasztal beszélgetés a mozgássérült egyetemi hallgatók helyzetéről. Mármint a franciák helyzetéről. A magyarok lemaradása kb. 25 év. Ennél azért hamarabb szeretném befejezni a tanulmányaimat. Remélem, hogy az egyetem legalább ebből a szempontból akadálymentes lesz.
Az a sport, amihez bukósisak kell, helyből nem tűnik túl biztonságosnak. Nézem a pályán száguldozó gokartokat, és eszembe jut, hogy nem írtam végrendeletet. Aztán kiáll a speciálisan átalakított, kétszemélyes gokart, kiszedik az utast … és keresni kezdik az elsősegélyládát. A pórul járt fiú karja úgy néz ki, mint egy rosszul átsütött steak. Semmi baj, csak az egyik kanyarnál kicsit kidőlt a gokartból. Semmi baj, csak addig húzta a karját a salakon, amíg meg nem álltak. Semmi baj, csak én vagyok a következő utas. Szép az élet.
Valahogy bepakolnak a gokartba. A sofőrülésben a francia csoport vezetője ül. Fél kézzel a kormányt fogja, fél kézzel engem. Okosak vagyunk és a más kárán tanulunk.
A fejemre kerül a bukósisak. Nehéz és meleg. Elindulunk és én elfelejtek félni. Tényleg nincs semmi baj. Megyünk egy szép lassú kört. Meg még egyet. Meg még egyet… Szép az élet.
Ahogy kiállunk a negyedik kör után, én is csak azt mondom, amit előttem mindenki más: ez tök jó!
Kedd reggel ragyogó időre ébredünk, száz ágra süt a nap. Épp ezért a délelőttöt ismét az épület alagsorában töltjük. A beszélgetés témája ezúttal a külföldön tanulás lehetősége. Eddig is sejtettem, hogy az Európai Unió különös, távoli vidék, egzotikus szokásokkal, de ezek a megbeszélések csak alátámasztják eddigi elképzeléseimet. Ha belegondolok, hogy mi várna rám, ha véletlenül felvennének egy francia egyetemre! Hát először is, az orrom alá dugnának egy uniós szabvány szerinti, igen részletes kérdőívet, mindenféle indiszkrét kérdésekkel, hogy mire van szükségem, miben igényelek segítséget, mik a speciális igényeim, milyen széles a tolókocsim és hasonlók. Aztán valami hivatalos személlyel is találkoznom kéne, aki az adott karon tanuló fogyatékos hallgatók tanulmányaiért felelős. Sőt, ha problémáim lennének az írással, újabb emberkék jönnének, hogy jegyzeteljenek helyettem, vagy leírják, amit diktálok, például egy írásbeli vizsgán. Furcsa. Határozottan furcsa.
Bordeaux szép város. Csak éppen renoválják. Úgyhogy két év múlva még szebb lesz. De mi most vagyunk itt, nem két év múlva, ezért most nézzük meg. Aztán legfeljebb visszajövünk. Mondjuk két év múlva. Csak hogy ellenőrizzük, hogy igazat mondott-e az idegenvezető. Sose lehet tudni. Elég furcsa fazon ez az idegenvezető, átmenet egy marslakó és egy művészlelkű hippi között. Valami franciához hasonló nyelvjárást beszél, és minden második mondata úgy végződik, hogy két év múlva.
A vasárnap este elmaradt naplemente kedden kerül megrendezésre, a Garonne folyó partján. A megváltott jegyek érvényesek, vissza nem válthatóak.
A horoszkópom szerint szerdán valami régi tervem válik valóra. Ezt még a buszban olvastam, útban Franciaországba, aztán sürgősen el is felejtettem. Akkor se jut eszembe, amikor a délelőtti, mozgássérültek foglalkoztatásáról szóló megbeszélés és az azt követő ebéd után egy régi tervem válik valóra. Kipróbálhatok egy elektromos tolókocsit. Kicsit darabos a benzin, kicsit nem mindig arra megy a kocsi, amerre akarom, de azért élvezem az önállóságot. Önelégült vigyorral csücsülök kölcsönkocsimban, és a délutáni vendég, egy szintén mozgássérült prof valószínűleg nem érti, minek örülök oly nagyon. Ő megszokta, hogy a kezében a kis botkormány és az irányítás. Ez csak nekem nagy szó.
Délután, Bordeaux-ban megint eszembe jut az elmaradt végrendelet. A motoros kocsit ugyanis nem lehet tolni. Azt nekem kell irányítani. Akkor is, ha utcán megyünk. Akkor is, ha az úttesten megyünk át. Akkor is, ha először csinálok ilyet életemben. És nem kaptam tanulóvezető matricát!
Én szerencsésen túlélem a szerdai napot. Néhány osztrigáról nem mondható el ugyanez. Ülünk este a teraszon, szülinapot ünnepelünk, vacsorázunk és mint a kígyó a Kis hercegben, egyben, rágás nélkül nyeljük le áldozatainkat.
A csütörtök reggel ismét nem a lustálkodás jegyében telik. Korán kelünk és útra kelünk Poitiers-be. Futuroscope. Másfél nap a jövőben. Dinamikus és 3D-s mozik. Bejárjuk a világot Egyiptomtól a Mont Everestig, a sejtek belsejétől az űrig. A legmodernebb technikával varázsolnak körénk új meg új tájakat, becsapják az érzékszerveinket, és végül a valóság tűnik illúziónak. Péntek délután, a visszaúton, ahogy ráz a busz, azt mondjuk, semmi baj, csak dinamikus mozi.
Az utolsó vacsora, péntek este. A borhoz valami keserű, búcsú-íz vegyül. Ez rossz nagyon. A zene hangos, de nem nyomja el a gondolatot a fejemben, hogy vége, valami jó megint véget ér, és ennyi volt és nincs tovább.
És szombat reggel csak a már ismert, kombinatorikus gondolkodást igénylő feladat nehezített verziója vár megoldásra. Hogy fér el 10 utas, 2 sofőr, 3+1 tolókocsi, 187,5 csomag és 20 üveg bor a 16+2 üléses, utánfutós Mercedes kisbuszban?
Aztán elindulunk. A franciák az út széléről integetnek. 2000 kilométer áll előttünk. Erőltetett menet.
Vasárnap este 7-kor érünk Lágymányosra. Egymástól avval búcsúzunk, hogy talán visszamegyünk még.
Mondjuk két év múlva.
(Megjelent: ELTE-TFK, Csakazértis c. újság, 1999.)