1.
Volt ott egy ágy, egy nagy-nagy ágy, letakarva egy szép, színes, földig érő takaróval. Bebújt az ágy alá, nem szólt rá senki. Feküdt.
Megnyikordult a feje felett az ágy. Női hang hallatszott, halkan, érthetetlenül. Kicsit megemelte az ágytakarót. Hatalmas férficipő zárta el a kilátást. Visszabújt. Elképzelte, hogy ő a nagy csábító, a nő fölötte a szeretője, a cipő meg a féltékeny férjé. Veszekedtek, de ő nem félt. Tudta, a férfi túl öreg és túl kövér ahhoz, hogy lehajoljon és benézzen az ágy alá. Biztonságban volt, félhomályban és kellemes melegben. Már a nő hangja sem hallatszott. Akár ki is jöhetett volna. Mégsem mozdult. A külvilág, a beszélgető emberek, a halk zene – megnyugtató háttérzajjá tompultak. Elaludt.
Arra ébredt, hogy éhes és szomjas. Kimászott az ágy alól. Körülnézett, de nem látott senkit. Nem égtek a lámpák és nem szólt a zene. Az órára nézett a csuklóján, de az se járt már. Elindult a bútorok közti szűk ösvényen a kijárat fele. átverekedte magát két vérszomjas pénztárgépen, már érezte szájában a szabadság ízét, amikor meglátta a rácsot. Megtorpant. A falon kis, piros fény villódzott. Riasztó volt.
úgy állt a rácsnál, orrát kidugva egy lukon, mint a látogatók az állatkertben. A rácson túl folyosó, újabb rács és egy élelmiszerbolt. A polcok roskadásig tele áruval. Ezen csodálkozott. Mindig azt hitte, hogy a boltokban, ahogy azt a rendes emberek szokták csinálni, elpakolnak éjszakára a polcokról. A folyosón meglátott egy elhagyott takarítókocsit. Dühös lett, hátat fordított a rácsnak és visszament az üzletbe. Egy asztalon talált egy almát. Megörült, felkapta, beleharapott. Furcsa íze volt, mint a viasznak. De éhes volt, hát megette, csak a kanócot köpte ki.
Párszor még körbejárta a boltot, de nem talált másik kijáratot. Visszabújt az ágy alá.
Amikor legközelebb felébredt, újra hallotta a zenét. Nyújtózkodott, nyögött néhányat, aztán megint kimászott az ágy alól. A kijáratnál kedves mosollyal jó reggelt kívánt a biztonsági őrnek, kilépett az üzletből és beleolvadt a tömegbe.
2.
Azért figyelt. érdeklődő volt és szolidáris. A szobájában a terepasztalon a sztrájk ideje alatt meg se moccant a kisvasút. Mégsem szerepelt a hírekben.
3.
Vesztésre állt.
Semmi baj, nincs semmi baj – nyugtatta az anyja. De az apja, szigorú arcú, jólöltözött, két cm magas férfi, úgy sétált le-föl a fejében, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
Visszalapozott a bizonyítványában. Elégséges. Elégséges Elégséges. Elégséges. Elégséges. Elégséges.. Elégséges. Elégséges.
Aztán egy évvel később: Elégséges. Elégséges. Elégséges. Elégséges. Elégséges. Elégséges. Elégséges. Jeles.
Még egy lappal odébb: Elégséges. Elégséges. Elégséges. Elégséges. Elégséges. Elégséges. Jeles. Jeles. és így tovább. Fokozatosan haladt, hogy ne legyen feltűnő. De elszámolta magát. Már csak egy lapja volt és két elégséges. Vesztésre állt.
Nem baj, fiam, nem baj, szép lesz az így is – vigasztalta az anyja. Szép lesz, persze, mondhatom, szép – dühöngött az apja és nagyot rúgott a falba.
Összerándult a koponyájába hasító fájdalomtól.
Fogta a tollat és írni kezdett. Jeles. Jeles. Jeles. Jeles. Jeles. Jeles. Jeles. Jeles. Lila ceruzával pecsétet is rajzolt. Aztán aláírta az apja nevét. Mosolygott. Kitűnően érezte magát. Igazán kitűnően.
4.
Csak éjszaka félt. Félt attól, ahogy az idő telt. Félt attól, hogy egyszer majd öreg lesz, az arca ősz és a haja ráncos… Vagy fordítva. Mindegy. úgyse fog tudni róla.
5.
Csíkos. Fekete – fehér, megint fekete és megint fehér.
Unalmas.
Lehetne mondjuk kockás. De nem úgy kockás, ahogy a sakktábla. Az ugyanolyan unalmas lenne. Inkább szabálytalanul kockás. Elszórva egy-egy fekete kocka.
Mint egy keresztrejtvény.
Sőt.
Miért ne lehetne tényleg keresztrejtvény? Egy kicsi, egyszerű keresztrejtvény. Jó nagy betűkkel írva a kérdéseket, hogy el lehessen olvasni. Már ami éppen kilátszik az autók alól. úgyis mindig várni kell. Mindig piros. A gyalogosnak mindig piros.
Gomb kéne a lámpaoszlopra, mint amivel jelezni kell, ha át akar menni az ember. Meg mikrofon is kéne. Oda kéne bemondani a megfejtést. és ha a megfejtés helyes, már vált is a lámpa. át lehet menni. Jutalomként. Nem csak úgy ukk-mukk-fukk, érdemtelenül.
Persze gyakran kéne változtatni a kérdéseket. Hogy ne legyen unalmas.
Elment a rendőrségre. A polgármesteri hivatalba. A közterületfentartókhoz. Az állatvédőkhöz. Az ombudsmanhoz. De nem foglalkoztak vele. Végig se hallgatták.
Aztán rájött, mi volt a baj a tervével.
Il primitivo úgyis átmenne a piroson.
6.
Feladott egy hirdetést. Társkeresőt.
Jött is pár levél, persze fényképpel együtt. Elment hát és vett egy fotóalbumot. A képeket szépen, precízen beragasztotta. Egy oldalra egyet.
Esténként, ha nem volt semmi jó a TV-ben, bekucorodott a fotelba és az albumot nézegette. Többre nem is vágyott.
7.
Véletlenül került a kezébe ez a pár mondat. Elolvasta, mert megszokta, hogy ha betűt lát, főleg ha nyomtatottat, elolvassa. Aztán még egyszer elolvasta, mert úgy érezte, róla szól. Pedig nem volt benne semmi egyedi. Semmi. Közhelyszerű volt az egész. Elefántfül. Szürke és lapos. Szólhatott volna bárkiről.
Rólad is.