Szabadságkoncert

Úgynevezett szabadságkoncert.
Többször hangzott el tegnap ez a szóösszetétel a rádióban, és bár tudom, az úgynevezett szó nem a szabadságra vonatkozott, mégsem tudtam szabadulni ettől az értelmezéstől.
Vegyes érzések voltak bennem.
Hogy kegyeletsértő lenne, hogy jóérzésű ember nem ünnepel rock-koncerttel ott, ahol koporsók álltak? Hát nem tudom. Ha egyszer majd meghalok, és biztos meghalok, és eltemetnek, én azt szeretném, hogy akik gyászolnak, azok bulizzanak egy jót az emlékemre, nevessenek és táncoljanak, ne pedig sírjanak. Lehet, nem vagyok jóérzésű ember.
Hogy áthatja a politika az egészet, hogy 25 év közös sikere és rendszerváltás és önfényezés, ez a része nem tetszett, de nem kenyerem a politika. Ez amúgy is a cirkusz része volt a szólásnak.
A Scorpionst pedig szerettem, a Wind of Change kiskamasz korom egyik meghatározó emléke, sokat hallgattam az egész albumot, történetesen Németországban, 1991-1992 telén, és sokszor énekeltük kórusban, hangosan és hamisan. És bár rég felnőttem azóta, és sokat finomodott a zenei ízlésem, a tizenéves kockásinges bőrdzsekis kislány még mindig bennem él, és a kislány tegnap rock-koncertre akart menni.
Hát mentem.
Aztán útközben, a dugóban araszolva mindennek éreztem magam, csak szabadnak nem, és ebben az érzésben tízezrekkel osztoztam, azt hiszem. De csodával határos módon volt szabad mozgássérült parkoló a Damjanich utcában, onnan meg már kerekesszékkel „gyalog” se volt messze a cél.
Hat körül még nem volt tömve a Dózsa György út, kellemesen lehetett sétálni. Enyhe piknikhangulat.
És bár rendes, fizetős koncerteken már megszokott, hogy kerekesszékeseknek van külön, biztonságos hely a tömegben, nem voltam biztos benne, hogy itt is lesz ilyen. De szerencsére gondoltak ránk, elég elől, jó helyen kis rámpás pódium várt, és ott is az első sorban várt rám egy szabad hely még. Mintha szóltam volna előre, hogy jövök. (Az más kérdés, hogy a hely kicsinek bizonyult, később érkező ismerősök már nem fértek fel.)
Szóval ott ültem elől, remek rálátással a színpadra, mögöttem pedig csak nőtt és nőtt a tömeg.
És akkor elkezdődött.
Valami, amire senki nem számított.
Egy „rövid” filmösszeállítás, a 25 éves ünnepség apropójára.
Először csak néhányan fütyültek.
Aztán egyre többen, és többen.
Nekem meg az járt a fejemben, hogy valóban nincs ingyen ebéd és nincs ingyen koncert sem, és mögöttem már annyian voltak, hogy elmenni is esélytelen lett volna, és kicsit úgy éreztem magam, mintha megelevenedett volna az 1984, és Nagy testvér nézett rám hatalmas kivetítőkről valóban. És szabadságról beszéltek, szürreális kontraszt. De fütyülni szabad volt legalább.
A szervezők is érezhették, hogy a helyzet kezd kínos lenni, másodszor nem adták le végig a propagandafilmet, inkább szólt kis konzervzene. Illett a konzervsörökhöz.
Aztán elkezdődött.
Az, amiért mentek az emberek. Nem tudom hányan, ameddig a szem ellátott. A hirado.hu szerint „ az emberek az Andrássy úton két utcasarok hosszúságban, keresztben a Dózsa György úton is mindkét irányban hosszan, tömött sorokban álltak.” Valóban.
Omega.
Meg egy kisebb fajta szimfonikus zenekar és kórus.
52 éve játszik a zenekar, ami önmagában is tiszteletet parancsoló, és azt is nagy teljesítménynek érzem, hogy 70+ éves emberek képesek egy órán át a színpadon rohangászni. A kórus jelentős szerepe és a közönség énekeltetése pedig gondolom, azért volt, mert addig legalább levegőhöz jut az énekes.
Az Omegás blokk vége felé tűnt fel valami az égen, amit én még soha nem láttam. Szerintem egy drón lehetett. Mint egy nagy fém lepke, repkedett ide-oda a közönség felett, hirtelen mindenki azt próbálta filmezni, ez pedig, gondolom, minket filmezett. És már a ráadás szólt, a Gyönyghajú lány, és azt énekelték, hogy
„Álmodtam, vagy igaz talán
Rám vár gyöngye mögött
Ég és föld között”
És repkedett a drón, ég és föld között.
Picit féltem, hogy a két zenekar közötti átállás alatt megint elkezdik vetíteni a filmet és kitör a palotaforradalom, de ezt megúsztuk. Szerencsére.
És kilenckor színpadra lépett a Scorpions.
És én tényleg megint a kamasz kiscsaj lehettem, és énekelhettem teli torokból, amit úgyse hall senki. Nem tudom, hátul milyen volt a hangosítás, elől rendben volt, elég hangos, de nem annyira, hogy ma fülészt keressek.
És ahogy sötétedett, a hét vezér meg a királyok egyre jobban elbújtak, Gábriel arkangyal kicsit csodálkozva nézett le a bőrszerkós nagypapákra a színpadon, a másik oldalon a kivilágított Szépművészeti Múzeumon remekül látszott a hatalmas Toulouse-Lautrec molinó, szóval nagyjából minden keveredett mindennel, de épp ettől volt szép.
És amikor több tízezer ember énekelte, hogy „the best is yet to come” akkor abban erő volt, és lendület. És én is elhittem.
A Wind of change volt a két együttes közös produkciója, a világítás és a fények élőben lenyűgözőek voltak, felvéve inkább, csak a hangulat jön át. Talán.
Aztán vége lett. A tömeg lassan oszlott.
Battyogtunk a Dózsa György úton, félelmetes mennyiségű szemetet kerülgetve az úton. Kicsit fújt a szél, tán épp a változás szele. 21 fok volt a hőmérő szerint.
Kellemes, nyári éj.
Úgynevezett szabadság.

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10204101453606206.1073741870.1...