Azt hiszem, kicsit bajban vagyok. A szigetről, vagyis inkább A Szigetről akartam ma írni, a tizedik, meg a legnagyobb európai fesztivál, persze, meg kistehén, meg kell egy hét együttlét, és el ne felejtsem kihozni anyámat is. De a szlogeneken túl most nem tudom, mit is írjak. Merthogy kritizálni szoktam, azt kiszúrni, ami nem jó, ami furcsa, vagy éppen zavaró. Evvel a hozzáállással viszont most legfeljebb a betonutak repedezettségéről, meg a füves területek buckáiról írhatnék, ami egy megszállott topográfus számára lehet, hogy a világ legérdekesebb témája, de úgy általában, bármennyire igyekszem is, igencsak unalmas dolog.
Jogos a kérdés: ennyi helyszín meg program meg szereplő meg sátor meg látogató meg kistehén meg le-föl mászkáló sperma között miért is az utakra figyeltem én? Titokban elásott kincsek után nyomoztam? Vagy spontán főnyomócső-cseréhez kerestem az ideális helyszínt? Ó, nem, a válasz sokkal prózaibb: tolókocsival közlekedtem. Ami ugyebár a buckákra kissé érzékenyebb, mint a kevesebb kerekű konzervatív közlekedési módok.
Igazán kritikusan azonban még erről a kérdésről sem tudok irogatni, annyira azért nem volt vészes a terep, tengely nem tört, rúd sem szakadt, a szívem pántja pedig nem tartozik ide. (A megkönnyebbült sóhajt most kéretik elereszteni.)
Persze nem indult ennyire ideálisan ez a sziget project. Meglepő módon épp tíz éve kezdődött, az "ez tök jó lehet kontra na nem, szó se lehet róla" című mini családi szociodrámával, aztán játszottam néhány évig, úgy júniustól augusztus elejéig az "idén akkor is kimegyek a szigetre" fantázianevű játékot, aminek a vége mindig az lett, hogy nem mentem ki. Idén új stratégiát találtam magamnak: "nem is akarok én szigetre menni" - nem is akarok kimenni, de azért érdeklődni kezdek. (Kisnyuszi és a létra után szabadon.) Jó kis játék ez is, kell hozzá néhány biztonsági őr és szervező, akik azt mondják, hogy autóval ilyenkor a közelbe se lehet menni, nem is érdemes próbálkozni, hacsak nem szervező vagy fellépő az ember, aztán kell még néhány segítőkész barát, aki történetesen hivatalból van jelen a szigeten, és persze a kezdeti elutasítás keltette dac, hogy ugyan nem akartam én szigetre menni, de ha azt mondják, hogy nem megoldható, akkor csak azért is ki fogok menni. Szükséges kellék még egy telefon, néhány sms, szervezkedés, pár ember életének profi szintű bonyolítása, ebben van gyakorlatom. És végül a játék nyereménye: egy darab karszalag a csuklómon, délután, 3 óra, lassú araszolás befele a hídon, hátizsákos emberkék, punkok, hippik és krisnások, a tévében ezerszer látott fura fazonok között. Az a furcsa érzés, amikor egy rég várt dolog valóra válik - és mégis hihetetlen, hogy valóra vált.
És innentől kezdve vagyok bajban. Csak jót tudnék írni - ami pedig mostanában nem divat, hírértéke sincs. Kit érdekel, ha leírom: T.T. 25 éves budapesti lakos szombat délután a sziget fesztiválon jól érezte magát, nem érte semmilyen atrocitás, a biztonsági őrök segítőkészek voltak, a meglátogatott helyszíneken kedvesen fogadták, tulajdonképpen nem csinált semmi különöset, csak nézelődött, beszélgetett, elvolt, amolyan befőtt stílusban. Ja igen, még hajózott is visszafele, igaz, az állomásra lépcsőn kell lemenni, de akadálymentesítésnek pár in-kalos srác is megteszi. De ez azért így elég unalmas, mi?
Szóval határozottan gondban vagyok.
Egy tanulságot azért talán mégis ki lehet hozni a sziget-látogatásomból. Számoltam a tolókocsisokat. Kilenccel találkoztam, elszórva a sziget különböző pontjain, lehet, hogy többen is voltak, nem tudom. Talán ezért is voltak segítőkészek a biztonságisok - kezdik megszokni a nem tudni, hogy hány kereke van jellegű emberkéket. Ilyenkor érzem úgy, hogy ez a fesztivál kicsit valóban európai. És, bár megint kiábrándítóan közhelyszerűen hangzik, ez igenis jó dolog.
Csak hát nehéz róla hosszasan írni :-)
Budapest, 2002. augusztus 4.