Abszolút korlátozott nyelvi kód. A k… anyád, b… meg, menj a p…-ba. Vég nélküli sikolyok. Az új szomszédok. A papa, a mama és a gyerekeik. A papa gyerekei meg a mama gyerekei meg a közös gyerekeik. Alkalmanként további rokonok, barátok, ismerősök. És persze a kutya. Ihletet adó környezet.
Ja, igen. A szomszéd lakás szoba-konyhás.
Majd szerzek egy saválló dobozt és abba teszek minden gúnyos pillantást és mosolyt és átkötöm rózsaszín szalaggal, ahogy a rég elfeledett kedves leveleit szokták. És majd szelídítek egy postagalambot és rakok valami nagy-nagy tüzet és főzök a betegnek egy gyenge húslevest. És elolvasom majd a Tőkét és újra tanulok japánul és körbeutazom a világot és valóra váltom minden álmom, de előbb még, azt hiszem – holnap – meghalok.
Hisszük és valljuk, hogy itt mindenki önként, szabad akaratából tartózkodik. Okos fejével belátja, hogy a távozás reménytelen.
Hisszük és valljuk, hogy együtt, a szeretet erejével majd eltörlünk minden akadályt, míg végül a Föld lapos lesz és lakatlan.
Könyvtárunkban megtalálhatóak a világirodalom klasszikusai mellett néhány egyenlőre még ismeretlen szerző művei is. Idézni szabad, de teljesen felesleges.
A villamossín a Körúton, mint két hatalmas hamutartó. A könyvtárba mentem és az járt a fejemben, hogy a csikkek egy nap majd végleg eltömítik a síneket és a villamos ki fog siklani.
Hát persze. A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és környezete egészségét.
Nem voltam más, csak egy idő-tolvaj. Perceket loptam, heteket, hónapokat. Amiből sok van, abból még több kell, és nem elég sosem. Most ama bizonyos utolsó szalmaszállal kezemben táncolok a borotva élén, amíg szól a zene. És majd egy kegyetlen kéz csatornát vált, ha jönnek a Tények és nem engem igazolnak
Halld hát büntetésed: Egy ősz, öreg isten szakállát kell szálanként kitépned.
Fáj. Nagyon fáj. Neked is fáj.
És szemeiben, mint egy torz tükörben viszontlátod saját szenvedésed.
Ősz, öreg emberek gubbasztanak a körúti padokon. Hajléktalanok, azt hiszem. A lámpák sárgán villognak. Részeg hajnalok jutnak eszembe. Egy srác rám köszön és fogalmam sincs, honnan ismer.
Lövések az éjszakában. A hol zöld, hol vörös ég előtt tökéletesen érvényesül a toronydaru. Még nem tudja ő sem, kire fog zuhanni. A két méteres fikusz szótlanul ül a kopott bevásárlókocsin. Nem zavarja, hogy gazdájával együtt derültséget keltenek.
A tűzijáték véget ér és a tömeg vonul, mint egy engedelmes birkanyáj. Az egyik kapualjban két sörösüveg áll. Üresek – mint ez az ünnep.
Már nem tudnék rituális áldozatot bemutatni. Az ollóm tompa, az öngyújtóm kifogyott. Kincseim nincsenek, csak zálogcédulák.
Csontkehely. Alkoholban tartósított kóbor agysejtek. Cseppkőbarlang. Befele folyó, keserű könnyek. Tükörterem. Egy torz mosoly.
Ez volt minden ingó és ingatlan vagyonom.
Nem vezetünk nyilvántartást. Nincs rá szükségünk. Mindenki ide tart. Klubunk nem zártkörű. Leendő tagjainktól nem követelünk hatalmas áldozatokat. Amit mi kérünk, az mindenkinek birtokában van. A belépti díj egy élet. Manapság nem nagy érték és régebben sem volt az.
Öt hónap a Fekete-erdőben. A jó levegőn. Aztán hazajöttem. Füst, zaj, tömeg. A Keleti pályaudvar környéke. Jó volt. Öt nap Angliában. Kétszer keresztül Európán. Aztán hazajöttem. Este volt, sötét és a fények már messziről látszottak. Szép volt. Szép emlékek.
Ha két éves lennék, a bili mellett ülnék és a termést vizsgálnám. Még nem lennének gátlásaim.
De már rég nem vagyok két éves és csak az emlékeim vizsgálom. Már nincsenek gátlásaim.
Bemutatjuk a százegyes szobát. Nincs ajtó és nincs ablak és nincs asztal és nincs szék és nincs ágy és nincs szőnyeg se, ami alá mindent be lehet söpörni. Itt nincs semmi. Nincs kiút. Aki ide kerül, hallhatatlan.
Úgy fújt a szél az utcán, mintha valaki egy hatalmas hajszárítót tartott volna a kezében. Az emberek fáradtan vonszolták magukat. Kisnyugdíjas nénikék totyogtak kopott szatyrokkal és nagycsaládosok siettek hazafele. Próbáltam elfogulatlanul nézni az ismerős utcákat, de persze nem ment. Itt játszódik az életem, ebben az átkozott hetedik kerületben. Szélsőségektől mentes, egyhangú napok. Ezerkilencszáz-kilencvennyolc forró nyara.
Szolid pokol.
Valahol az égben sír egy haldokló isten. Már nincs hatalma felettem. Magam vagyok. Nincs szükség kínokra, tüzes vasakra, fájdalomra. Az egyedüllét elég.
Szolid pokol.
Hittetek Istenben, az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben? Hittetek az üdvözülésben?
Rendben. Legyen.
Hittetek Jehovában, Allahban, Buddhában, akármelyik egy-istenben? Hittetek a Nihilben?
Rendben. Legyen.
Hittetek magatokban, az emberekben, az egy életben? Hittetek a megsemmisülésben?
Rendben. Legyen.
És te - hittél az örök életben?
Rendben. Legyen meg a te akaratod. Magad választottad.
Szolid pokol.
(Megjelent: Makró’99 antológiában, 1999)