Este fáradtan alszom el és reggel még fáradtabban ébredek.
Félek. Reggel félek a nappaltól és este félek az éjszakától.
Kisfilmek a nagyvilágból stílusú álmok.
Két szobában két tévén kétféle hírműsor szól.
Egyikre sem figyelek.
Csak azért kellenek, hogy ne legyen csend.
Hogy ne kelljen félnem a saját gondolataimtól.
Egy pohár gyümölcsjoghurt. Epres, azt hiszem.
Egy bögre instant paradicsomleves.
Fél szelet francia bagett. Ma ennyit ettem.
A nappal és az éjszaka között elmosódott a határ.
Tudom, hogy most szombat délután van,
de ez semmit sem jelent.
A napszakok meghatározása teljesen önkényes
és ha éjfélkor ülök a számítógép képernyője előtt,
nem jut eszembe, hogy az utolsó kihagyott étkezést
éppen vacsorának szokták nevezni. Nem vagyok éhes.
Nem tudom, létezik-e nihil. Azt hiszem, nem.
Ha nem vágyom semmire, még akkor is vágyom valamire.
Legalább arra, hogy ne vágyjak semmire.
Le lehet szokni az evésről.
Le lehet szokni az alvásról.
Csak a gondolkodásról nehéz.
Túl nehéz nekem.
Néha úgy érzem, megfojtanak a közhelyek.
Az a pár nyelv, amit beszélek,
az a pár közös asszociáció,
az a pár tízezer szó
túl kevés ahhoz, hogy bármit is kifejezzek